Newyorki Figyelő, 1979 (4. évfolyam, 1-17. szám)
1979-12-04 / 16. szám
4 NEWYORKI FIGYELŐ 1979 december 4. KAHAN KALMAN ROVATA MIKÉNT VÁLTOZOTT FÉL ÉVTIZED ALATT ÖTSZÖR SZÜLŐVÁROSOMBAN A NEMZETI LOBOGÓ Rajtam kívül álló körülmények gátolnak abban, hogy lapzárta előtt feldolgozzam állandó rovatom, MAGYAR ZSIDÓK AMERIKAI SZOLGÁLATÁBAN esedékes anyagát. A kórházban, ahol kivizsgálás címén tartanak,nem állnak rendelkezésre a szükséges adatok. Igyekszem ezúttal olyan r'rással pótolni rovatomat, amelyben személyes visszaemlékezéseim elegendő adatokkal tudnak szolgálni és érdekesség terén sem fognak az olvasónak csalódást okozni. Szülőföldemnek valóban szép határa Máramarossziget az európai zsidóság vészkorszakában, azaz a második világháború fél évtizede alatt ötször változtatott nemzeti lobogót, hivatalos nyelvet és himnuszt. E történelmi epizódnak nem mindennapi háttere, kulisszatitkai vannak. Utóbbiak tudományos feltárásával dr. Vágó Béla barátom, a haifai egyetem történelmi fakultásának tanszékvezetője és a haifai magyar-zsidó dokumentum-központ vezetője foglalkozik. Mint szemtanú, jómagam csak emlékeim zsilipjét lazítom meg az alábbiakban. A román lakossággal szemben brutálisan, gyakran bűnösen viselkedett személyek páni félelemben éltek. - Mi lesz velünk, ha visszakerülünk Nagyromániához ?- kérdezgették egymástól rémülten. Azt sóhajtották, hogy inkább az ördög uralma alá kerüljenek, semmint újra román alattvalókká váljanak. Ezt az elvet tette magáévá a kommunista sejteket újjászervező, néhány egykori illegális is, akiknek élén az eredetileg nem máramarosi székhelyű Benkő nővérek, magyar nemzetiségű tisztviselőnők igen tevékenyen működtek. 1944 karácsonyán, amikor néhány napos átmeneti tartózkodásra, szülővárosomnak örökre búcsút mondandó hazaérkeztem, a polgári közigazgatás szempontjából még jóformán ex-lex állapotban tespedő megyeszékhelyen a Nagyoroszországhoz való csatlakozás jelszavait terjesztették. Szigetre érkezve azok, akiknek kezében a helyi hatalom összpontosult, arra kény szeretettek, hogy ideiglenesen, amíg „megfelelő más megoldást találnak", vállaljam el egy román, valamint egy külön, magyar nyelvű, helyi érdekű hetilap szerkesztését. Megnyugtattak, hogy az anyagszerzés nem lesz nehéz feladat. Mindent kézhez kapok, csupán a stilizálásra és hasonlókra lesz gondom. Kényszerhelyzetben hozzájárultam. Persze nevemet is oda kellett adnom, mert a látszólag polgári lapokban szükség volt polgári újságíró nevére. Napokon belül megjelent a POPORUL, valamint a NÉP is. Nem térek most ki a szerkesztéssel, valamint az orosz tábornok által is cenzúrázott lapok megjelenésével járó, gyakran fanyar mosolyt keltő, ko-Nos, 1940 szeptemberében az Édes Erdély, itt vagyunk...ütemeivel hozzánk is megérkeztek a Horthy-vitézek. Észak-Erdéllyel együtt „szabadítottak fe1" bennünket. Négy évvel később, 1944 október 18. napján az előrenyomuló Vörös Hadsereg kényszentette a „felszabadítókat" pánikszerű menekülésre. Azokat, akik alig fél esztendővel korábban zsidómentes Máramarosról hozsannáztak vezércikkeikben. De nem mindenki menekülhetett. A helyi magyarságból főleg azok „vonultak vissza"* a Horthy-vitézekkel, akiknek kezéhez sok kiontott vér tapadt. Akik tudatában voltak háborús bűneiknek. Otthon maradtak ellenben az 1944 utolsó hónapjaiban elüldözött vagy szülővárosukat elhagyni nem kívánó román nemzetiségű lakosságot megalázott, üldözött, szinte szobafogságra kényszeritett magyarkodó kisem-' berek, az anyaországi „előkelőségekkel" büszkélkedő és bratyizó „díszmagyarok", a katonatisztekkel és altisztekkel grasszáló nők és hasonlók. mikus helyzetekre. Az instrukciókra sem, amelyek szerint „olyannak kell a helyzetet leírni, amilyennek annak lennie kellene." A szovjet haderők megérkezése után, az első, átmeneti, legizgalmasabb napok is, amig még nem lehetett tudni, hogy Bukarest, Budapest vagy esetleg Moszkva lesz-e a főváros vagy talán éppen külön Erdélyország alakul, — az ideiglenes román átvétel sok-sok álmatlan éjszakát okozott e háborús hiénáknak és a szabadrablás kisebb haszonélvezőinek. Közben néhány MUSZ-os is kezdett hazaszállingózni. Egyre többen maradtak le a visszavonuló munkaszázadokból. Volt olyan is, aki a környező hegyekben bujkálva vészelte át a deportálási időszakot, majd a nyarat. A tegnapi magyar tiszti és altiszti „babák" merész fordulattal ezeknek ajánlották fel testüket-lelküket és hűségüket. Akadt olyan is, aki seg.tett visszaszerezni valamit a zsidó „szajré'-ból, a „hadizsákmány"ból. A város helyben maradt román lakossága is előmerészkedett a bujkálásból, sőt a délerdélyi menekülésből is szállingóztak haza. A szinte teljesen elnéptelenedett város kezdett némileg feléledni. Máramaros megyének a Tiszán inneni fele az első világháborút követő nemzetközi egyezmények alapján Romániához csatolt falvaiban háromnegyedrészt színromán lakosság, a többi - néhány magyar falu kivételével — szláv, ruszin nemzetiségű volt, - leszámítva természetesen a deportált nagy létszámú zsidóságot. A kevert népességű megyeszékhely sajátságai folytán következtek be a kontroverzális történelmi események. Egy szép januárvégi napon, 1945-ben Davidenko őrnagy, a szovjet megszálló katonai hatóságok politikai osztályának egyik parancsnoka rendelt magához. Németül társalgott velem. Mint megtudtam, zsidó volt és jól beszélt jiddisül is, akárcsak jómagam. Közölte, hogy másnap reggel rendkívüli kiadást kell hoznom mindkét lapból. Ukrán nyelven megkapom a teljes szöveget. Szavaiból megértettem, hogy a hatalmas Szovjet-Ukrajnához való csatlakozásról van szó. Persze az kell, hogy a nép követelje, hiszen a kezdeményezésnek a népből kell kiindulni... Igyekeztem az őrnagy értésére adni, hogy a városban nincsenek nyomdászok, akik pár óra alatt előállítanák a két rendkívüli kiadást és hogy az ukrán nyelv is teljesen idegen számomra. Katonatiszt vagyok és parancsokat osztogatok. Yla ezt nem érti meg, majd egy szinttel lejebb (a fogdában) más valaki fog önnel szóbaállni - harsogta. Az ukrán és magyar nyelvet eléggé jól beszélő, Husztról Szigetre rendelt, jóképű Sidor-nővéreket rendelték ki mellém. Zene tánc, rövid lakmározás után a szerkesztéshez kellett látni. Néhány nyugdíjas, öreg nyomdászt is elkerítettek. A rendkívüli kiadás főc mei az egész szélességben vezető szallagok ezt harsogták: Ha a Tisza képez akadályt a két részre osztott Máramaros megye között, „inkább kiisszuk a folyóvizet'" és „könyörgünk Sztálin atyuskának, essék meg rajtunk a szive ne hagyjon minket továbbra is idegen rabigában." Azután persze megtudtam, hogy az oláhok esetleges visszatérésétől megrémült A TÖRTÉNELEM BOSZORKÁNYÜSTJE MŰHELYTITKAIBÓL magyar lakosságnak a Szovjetunióhoz való spontán csatlakozási vágya kissé irányított is volt, de egyben vélt érdekeinek is megfelelt. Küldöttségek mentek Ungvárra, Kárpátalja székhelyére, - Kievbe, Szovjetukrajna fővárosába és talán Moszkvába is. Tömegnélküli tömeggyűléseket tartottak, nagy zajt csapva, csatlakozási nyilatkozatokat kényszeritettek aláírni. A románok vezetőit, akik megtagadták az aláírást;, letartóztatták, megkinozták. Nem lesz érdektelen megjegyezni, hogy kompakt kisorosz (ruszin) községeket is magában foglaló, Tisza mindkét partján elterülő Máramaros, az osztrák-magyar monarchia legnagyobb vármegyéje, már a cári imperializmust is nagyon érdekelte. A fentiekhez hasonló, spontán csatlakozási mozgalmak, összeesküvések már az első világháború előtt is voltak. Nagy port vert fel 1911-ben a máramarosszigeti híres Schizma-per, amelynek hátterében hasonló mozgalom állott. Ezúttal Moszkvának, illetve Kievnek sikerült ideiglenes eredményt elérnie. Heteken belül ukrán lett a hivatalos nyelv, ukrán nyelvű közigazgatást vezettek be. Az ukrán falvak csaknem írástudatlan népe vette át a vezető pozíciókat. Kievből érkeztek via Uzhorod (Ungvár) — az ukázok. Hogy festett mindez, miként tért vissza újból a román közigazgatás néhány hónap múlva, miért mondott le Sztálin Máramarosról a románok javára, e kérdésekre adandó válaszok sok érdekességet tartalmaznak. Talán más alkalommal ezekre is kitérek. ha ezzel egy micvát, egy vallási kötelességet teljesítenének. Az, hogy árulkodni csúnya tulajdonság, az, hogy az egész kalamajka az 1984-es orwelli állapotot ,dézi fel, az, hogy állampolgárokat egymás iránti kémkedésre bíztatni, egy diktatórikus állam ismérve, — ez úgy látszik, senkinek nem jutott eddig eszébe. Kár. (Lapzártakor érkezett hír szerint a pénzügyminiszter, miután több rabbit megkonzultáltak, leállította az árulkodó telefon működését. Hála Istennek, nem leszünk mószerok...) (Folytatása következik) KÉRJÜK OLVASÓINKAT, HOGY BIRDETMNKET TÁMOGASSAK* VÁSÁRLÁSAIK ALKALMÁVAL HIVATKOZZANAK LAPUNKRA HIRDESSEN LAPUNKBAN! NEW YORK. - Blanche Baker, Carroll Baker szmésznő 21 éves leánya kapta meg az Anti-Defamation League női osztályának idei kitüntetését a HOLOCAUST c mű, világszerte nagy feltűnést és hatást keltett televíziós sorozatban Anna Weiss szerepének eljátszásáért. Blanche Baker az első színésznő és a legfiatalabb nő, aki a kitüntetésben részesült. KRAUSZ NAFTÁLI: IZRAELI MOZAIK (Mai számunkban új munkatársat avatunk Krausz Naftáli, a Mááriv jeles munkatársa és az Új Kelet cikkírója személyében, akit szeretettel köszöntünk.) AZ ÁRULKODÓ TELEFON AVAGY SZÜLŐGÉP KERESTETIK Az izraeli valóság, amilyen komornak tűnik néha a be nem avatottak szemében, legalább annyira mulatságos, - mondhatnám azt is, nevetséges - ha egy jóindulatú és megbocsájtó mosoly kíséretében szemléljük jelenségeit és füleljük néhol disszonáns hangjait. Itt van mindjárt a legújabb divat, az adóprés legmodernebb rekvizituma, az árulkodó telefon, mely arra hangolja, szinte predesztinálja a hazafias hitsorsost, hogy a kagylót felemelve felebarátja viselt (adó) dolgait, az adó, illetve vámhivatal illetékeseinek orrára kösse. Ez nem denunciálás, illetve mószerolás, mondja az illetékes a tévében, ez csak információ, mellyel a polgár az államot segíti. Ma már ezért pénzt sem fizetnek, mert a telefonvonalak állandóan foglaltak és kedves állampolgáraink olyan lelkesen denunciálják egymást, mint-
