Newyorki Figyelő, 1977 (2. évfolyam, 6-22. szám)

1977-10-18 / 19. szám

6 NEWYORKI FIGYELŐ 1977.október 18 BALLÁ ERZSÉBET: A RÖNTGEN Hofmann röntgenorvos, az állami rendelőintézet elbocsájtott zsidó főorvosa, ezen az éjszakán nem huny­ta le szemét. Süketen, tompán feküdt mellén a zűrzavaros éjszaka. Érezte, hogy felesége is remeg a másik ágy­ban. Ablakon s falon át vastagon bömbölt be a rádió hangja s pat­togva, diadallal jelentette, hogy a nemzeti szocialista párt átvette a ha­talmat. Indulók, nyilasszólamok, ren­deletek váltották egymást percen­­kint, két míisorszám között pedig zsidók-clleni megtorló intézkedéseket olvastak fel szakadatlanul. Hofmann főorvos bénultan feküdt ágyában. Néha egy-egy megnyugtató *zóf dobott át halkan siró feleségé­nek, de maga nem érezte azt át, majd bódult félálomba zökkent per­cekre, melyből ijedten, verejtékez­ve riadt, s ez a bódult félálom nem jelentett se pihenést se menekvést számára. Egy nehéz sejtelem úgy ült mellén, mint a szikla. Félálmában megpróbálta lehengeriteni, de moz­díthatatlan volt, viaskodó kezét pe­dig valami levágta. Felkiáltott s fel­ébredt. Ébrenléte még szorongatóbb volt. Felesége váratlanul felült az ágy­ban s a zseblámpát férje felé kat­tintottá. Még jobban megijedt, mert látta, hogy férje sokkal elesettebb tnint ő. Kilépett az ágyból, magára kapta pongyoláját s férje mellé ült. •— Nézd fiam — mondta reszketősen, — nézd fiam, nem szabad ennyire kétségbeesni. Rosszabb nem történ­het minthogy meghalunk. Bombata­lálat is megölheti az embert. Végre is mindenkcp halandók vagyunk. Férje oly mereven nézte a plafont, mintha nem hallaná. j — Egyszer úgyis meg kell halni — ismételte az asszony s bágyadt mosolyt erőltetett arcára, mintha csepp tréfát mondana, aztán figyelte, hogy meghallotta-e a férje? Egyszer­re összerezzent a férfi, mint akihez jóval később érkezett a hang és cso­dálkozva nézett feleségére. — Meg­halni? — kérdezte meglepő kön­nyedséggel, — meghalni nem a leg­rosszabb. — Miért mondod’ ezt, mi történhet még? kérdezte az asszony és nyug­talansága elmélyült. — Sok minden történhet ezenkívül. Az asszony nem felelt, felállt s nesztelen a konyhába ment. A férfi visszasüppedt bódult fél­­almába. Tartalék erőit hívta felszínre, hogy emeljék ki e soha nem ta­{»asztalt sűrű káoszból, mely elhomá­­yositja most logikus lényének pre­cíz öntudatát, melyben nem volt he­lye soha zavarnak, homálynak, sej­telemnek: Kizárta őket foglalkozásá­nak törvényszerűsége, a logika vilá­­gossága, a fizika törvényeinek tisz­telete, mely nem ismer okozatot ok nélkül. — Legfeljebb meghalunk — mondotta felesége, de érezte, hogy hem a meghalás az, amitől retteg. — Dehát mi lenne? — És megmozdult helyén. Talán a párna síkos hidegsége tet­te, vagy egy ismeretlen eszmetársi­­tás, hogy a rendelőintézet folyosó­jának nedvesen csillogó kockaköveit kapcsolta képzelete, a jól ismert, éme­lyítő kórházszaggal, a fehéren csil­logó röntgen-teremmel, melynek ha­talmas ablakain át hidegen zuhog be a bágyadt őszi napfény. Az olaj­­fényű falon a kerek fehér óra úgy mered a tátottszáju röntgengépre, mint egy gonosztevő arca. Elhesegette a képet s kollegáit kezdte számba venni. A szőke nyur­ga Hegymegi, a színtelen pamacsba­juszával, nem nyugtalanította túlsá­gosan. Hegymegi soha nem rejtette érzelmeit véka alá. Évek óta nem be »zél vele, csak ha elkerülhetetlen, de ekkor se néz rá és szava kényszerű vontatott. Mindenki tudta, hog\ diák vezér az egyetemen, zsidóverések szervezője, a Turul-szövetség s a töb­bi antiszemita szervezet tagja diák­kora óta és zsidóval nem áll szóba, jjbe mégse tőle félt leginkább, mert színtelen, hideg szeme inkább bár­gyú volt, mint félelmetes. A szűkszavú Kosa doktor húsos kerek arcából, apró szemeiből alig lehetett kiolvasni valamit. Magatar­tása szabályos volt, bár a zsidóveré­sek szigorításával párhuzamosan hi­degülő. Megjegyzést azonban soha nem tett és ha az ő, vagyis Hof­mann főorvos számára kényes kér­dés merült fel, akkor hunyorított, avagy csöpp mosollyal gyorsan be­csukta szemét, mint akire nem tar­tozik a dolog. Kétségtelen, hogy tár­gyilagosságára roppant vigyázott, de kétségtelen volt tudni azt is, mi lap­pang e mögött. Nem úgy Mészáros doktor, ki évek óta hangosan, gátlás nélkül han­goztatta szélső jobboldali nézeteit va­lamint újságokból böngészett szóla­mait. Egyszer jelenlétében olvasta fel a kollégáknak a fajkutató intézet uj jelentését. Igaz, hogy háttal állt ne­kik, de tudhatták, hogy jelen van. ó kezében müszerrei, megfordult s szótlanul bámult Mészáros doktorra. Egyszerűen nem talált szavakat. Mintha szennyvízzel öntötték volna le a logika tisztaságára épített gon­dolatvilágát. Mégis, nem Mészáros volt, ki Legmélyebben foglalkoztatta gondolatait. A gentry-külsejü elegáns Bartal doktor, jóizü dunántúli tájszólásával és remek külsejével, félelmetesebb volt számára bárkinél s e percben élesen rajzolódott eléje a mindin­kább hidegülő magatartása. Az első zsidótörvény meghozatala után még vállát veregette: Ugyan kedves fő­orvosom, csak nem veszed szivedre a dolgot... Még nevetett is hozzá, remek fogsora csak úgy csillogott tö­mött barna angolbajusza alatt, mint­ha ízetlen tréfáról akarná elvonni fi­gyelmét. De amiként erősödött a nyomás a zsidók felé, akként hidegedett a pil­lantása feléje. Egyre udvariasabb lett egy jéghideg semmibevevéssel. Hofmann tudta, hogy helyére pályá­zik s hogy ennek egyre kevesebb akadálya van. Ki is nevezték a rönt­gen főorvosává, mikor őt elmozdítot­ták, de időnkint berendelték speciá­lis és komplikált esetek felülvizsgá­latára. Ilyenkor némán átadták neki az anyagot s várták véleményét. A három orvos hangtalanul állta kö­rül, inig ő a régi meleg kiivetlenség­­gel magyarázott, miközben ellensé­ges, fagyos áramlatot érzett maga körül. Egyszer Bartal doktor tekin­tetével találkozott. Bartal szeme ek­kor úgy villant meg mint egy éles tőr, s neki megállt torkában a hang egy ijesztő távlat villanatától. Erre gondolt most Hofmann főor­vos és gyötrelemmel teli, sűrű ag­godalommal süppedt mocsárizü, za­varos álomba. Az álomnak óraketye­gés volt a kísérteties kísérőzenéje, egy emberszemü óra félelmetes tik­­takolásával. Minden tik-tak szivét ütötte külön, mely amugyis is durva markok közt vergődött, amelyből nem volt menekvése. Ajtócsapódást hallott kívülről, pus­mogást, ijedt kis csengetéseket. Úgy rémlett, mintha szomszédok jönné­­nek-mennének a konyhában, mintha lábujjhegyen, izgatottan, suttogva tárgyalnának. Egyszerre bejött a fe­lesége s néma sietséggel keresgélt valamit a szekrényben. — Mi van? — kérdezte bágyadtan. — Bezárták a kapukat, senki se mehet ki. Akarsz egy kis meleg levest? Az van, más nincs. — Nem kell — morogtf « férfi s behunyta szemét. Fáradtan evezett a hináros álom felé. Késő éjjel lehetett, mikor hirte­len felriadt. Felesége állt előtte, ezt érezte, mielőtt az felkattintotta a kislámpát. Megijedt, úgy látta, hogy felesége halálsápadt és reszket. A szobaajtó nyílásában rosszarcu fér­fit látott bekukucskálni. — Keresnek — súgta az asszony, de csak szája mozgott hangtalanul, mint a né­máké. — A röntgenbe kell menned — tette még hozzá idegenné vált, rekedt hangon.' A férfi kiugrott az ágyból. — Mit parancsol? — kérdezte, mialatt ki­nyitotta az ajtót. A rosszarcu férfiú fekete nyilas egyenruha volt, ho­rogkeresztes karszalaggal karján. — Gyerünk — mondta öszehuzott szem­mel, fenyegetőn. Most már a ház­mester is a szobában volt, zseblámpá­val kezében,. összehuppanva, félve. —• A rendelőből keresik a főorvos urat — mondta öszecsukló hangon. Sápadt volt, kezében a zseblámpa kapkodó fényeket vetett a falra, a kékpapirral bevont ablakokra, gyű­rött paplanra. A főorvos most egy másik nyilast pillantott meg a kony­hában. Felesége félájultan dőlt az ágyszélre. Az ucea koromsötét volt s népte­­len. Fegyverropogást, trappoló me­netelést hallott, ahogy a két fekete egyenruha közt haladt sietős hosszi­­tott léptekkel. — Halottvivők — rop­pant át agyán a szó. Szemben, majd mellettük nyilasosztag rohant el, kar­­lenditve üdvözölve egymást, kurta vezényszavak kíséretében. Mintha lázálomban hallotta volna. A jólismert Hold-uceax rendelőin­tézet most úgy hatott rá, mint első­éves korában a bonctan, amelytől félt. A kapu zárva volt. Tudta, hogy ezúttal nem speciális munka felül­vizsgálatára hívták. Félelmeinek sza­kadozott képei most egységbe tömö­rültek s úgy döngették belül, mint vasajtót a baltacsapás. A kapunál hirtelen visszafordult, mint aki me­nekülni akar. A mozdulat ösztönös volt, tudata csak villanattal később fogta fel értelmét. Kétoldalt karoltak belé gyorsan a nyilasok. Szédült. Gyengének érezte magát s azt gon­dolta, hogy most hirtelen meghalni sokkal jobb lenne. Lépteik nyomán erősen visszhangzott a folyosó s a fordulónál látta, hogy a röntgenszo­ba ajtaja nyitva van. — Várnak rám — rebbent át rajt a röpke szó. Hegymegi hegyes szőke feje vil­lant meg a félhomályban kísértetie­sen, sápadtan. Ismeretlen nyilas­­egyenruhást is látott, majd Bartal doktort pillantotta meg. Hofmann főorvos úgy vélte, álmodik, mert Bartal doktorból csak a szemeit lát­ta, a hihetetlenül kitágult, foszfo­­reszkáló szemeket, amiben piros fé­nyek lobogtak. így látta, de vu is akarta összegezni, mennyi ebb i a valóság s mennyi a képzelet? Sej­telmei pozitív alakot öltöttek s úgy zuhantak rá mint egy jéghegy ge­rince. Torkából hang préselődött, de e hang ismeretlen volt. Csavarta, fe­szítette derekát, menekülni akart a durva karok közül, de ekkor már a röntgenterem ajtaja előtt álltak. Ké­sőbb sem tudott számot adni — mi­ként került oly hirtelen a hosszú fo- Ivosó végén levő röntgenterem elé, SPORTSAROK Szerkeszti: FONYÓ MARTON SPORT ÉS A BÉKE Pierre Coubertin báró, a modern olimpiai játékok kezdeményezője vallotta, hogy a háború helyett a népek a sporttal a békit hirdessék ! Minden négy évben a nemzetek rendezzenek olimpiai versenyeket, — amelyekben a győze­lemnél fontosabb a részvétel. 1896. évben kezdetét vette Görögország rendezésében az első Olimpia és 1912-ben a své­dek rendezték meg a békeévek utolsó olimpiai versenyét. 1920. évig nyolc éven át szünetelt az olimpia az első világháború miatt. 1920. évben a belgák kapták meg a rende­zés jogát, amikor Antwerpenben rendezték meg olimpiai játékokat. Ezekből kizárták a központi néha úgy rémlett, mintha odacsu­­szott volna. Mintha hátrafeszitett de­rékkal, a két feketeruhás vonszolta csúsztatta volna a síkos kőpaílón vé­gig. E jelenet azonban zavaros és viziószerü maradt mindvégig. Amire tisztán emlékezett, az egy ugrásszerű mozdulat volt, mellyel Bartal doktor; Hegymegi és az isme­retlen nyilasruhás rávetették magu­kat. ö automatikusan Kosa doktort kereste pillantásával, mintha az va­lami segítséget jelentene, úgy is rémlett neki, mintha az a sarokban állna félig elfordulva, s némán szem­lélve az eseményeket, ez a kép azon­ban elmosódott a torkából kiszakadó üvöltéstől, amire ugyancsak artiku­­látlan hangok válaszoltak. Kitépte magát kezeikből, az ablak felé hátrált s mikor elérték, iszonyú ökölcsapásokkal, félőrülten védeke­zett. Lábával, térdével rúgott hasba, gyomorba. Ekkor kemény csattogó tárggyal fejbeverték. — Gummibot — rebbent át rajt a szó s elvesztette eszméletét. Mikor magához tért, íiszeszijazva feküdt a röntgenasztalon. Homlokáról nedvesség szivárgott, mit nem tudott letörölni. Egész teste asztalhoz volt szijazva. Két alsókarját s kezeit mel­lén szijazták keresztül oly erősen, hogy a szíj mélyen húsába vágódott. Külön átpántolt kezei a bekapcsolt röntgengép szája alatt remegett ké­ken, ptiffadtan, iszonyun. — Bitangok, bitangok, nem orvo­sok, gyilkosok — botladoztak a sza­vak ébredező eszméletén át. A szem­ben lévő falról kísértetiesen, szinte emberszemekkel bámult rá a kerek falióra. — A kezemet akarták, a keze­met a bitangok... — És sírni kez­dett. Könnyei összefolytak a halán­tékáról szivárgó nedvességgel. — Segítsenek, segítsenek, — kiabálta az ajtó felé, de csend volt és fél­homály. Erőlködő szeme alig látta az órát, de tudta, pontosan érezte az idő múlását s vele a katasztrófát, a röntgensugarakat, mik korlátozás nél­kül eszik élő szöveteit. Megfeszítette testét, hátha el tud szakítani vele egy szíjat. Verejték csörgött egész testéről s úgy érezte, hogy az már a halál verítéke. Aztán kiabálni kezdett, egyre han­gosabban. Végül üvöltött, öszefüggés­­telen mondatokkal, átkokkal, könyör­géssel kért segítséget mindenkitől. Kegyelmet két, kegyelmet a két keze számára, mely oly sok ezer embert gyógyított. — Meghalni, meghalni, de engedjék ki a kezeimet! — Ezt üvöltötte, zokogta, nyögte és nem is­merte meg saját hangját. Egyszer csak lépteket hallott kívülről. * (Befejező rész a következő számban) ABALON BLASS MŰIKOR A VENETIAN BUNDS ISnvOMC AVINUC NRW YORK, N. V. ’00» g Hson» WH 44M»_________ hatalmak versenyzőit, mert a háborút elveszte! ték. 1916. évben Berlinben, 1920-ban Budapes­ten rendezték volna meg az olimpiászt, - ha Prin­­cip egyetemi hallgató nem ölte volna meg Ferenc Ferdinándot és ezzel lezárult a legszebb A második világháború miatt még hosz­­szabb szünet következett, mert a berlini, 1936-os Olimpia után csak 1948. évben folytatódott. Ezt az angolok rendezték meg. Az olaszoktól vették át a rendezés jogát, mert az olaszok nem tudták addig kiheverni a Vezuvnak 1906-ban történt kitörését. A világon már sok mindent feltaláltak, i-^k a békét nem, - pedig ez volna a legfontosabb •?»a legszebb találmány ! DR. KARDOS LÁSZLÓ: AZ ÉN FIGYELŐM ANYAGTORLÓDÁS MIATT A KÖVETKEZŐ SZÁMBAN A ma{<>aaa-7,<iifló irodalom múltjából

Next

/
Thumbnails
Contents