Népszövetség, 1907 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1907-03-15 / 2. szám
21 A humanisták sokat elmélkedhetnek Darányi szociálpolitikai javaslatainak erkölcsi tartalmáról. Magunk részéről csak annyit jegyzünk meg, hogy ezek a javaslatok a legegyszerűbb bibliai erkölcs alapján állanak, és meghazudtolják azt a felfogást, hogy a világi törvényhozásnak csak anyagi vagy rendőri eszközökkel lehet reálisan dolgozni. A szolgálati alárendeltek érdekében a gazdák részéről tett áldozatok anyagi ellenértéket a cselédtől nem kapnak. Ezeket csak a megelégedett és buzgó cseléd hálája és ragaszkodása fizeti meg. De ki tagadná, hogy ezeknek az erkölcsi dolgoknak a gazdára nézve meg van a nagy anyagi értéke is, és ha a társadalmi, meg a jogi felfogás megfelelően idomul, akkor a most inkább erkölcsi alapokon álló kötelezettség olyan szigorú kötelezettséggé válik úgy a munkásra, mint a munkaadóra, mintha törvény betűje irná elő a szolgálati viszonynak minden egyes részletét. Sok ezer jóravaló cseléd jut egyszerre jobb helyzetbe, sok ezer munkáscsalád jut az elégedettség érzését tápláló családi tűzhelyhez. Mindannyi esettel a falvak és tanyák részének egy-egy tömege jut közelebb a boldoguláshoz. Milliók reménysége, munkakedve, hazaszeretete gyarapodik a Darányi akciójától. A szociá- listáknak pedig két hatalmas éles fegyverrel ismét kevesebb van kezükben. Köszönet érte Darányinak és az egész kormánynak. Pusztulunk, veszünk. A legrafináltabb szavakból, jelzőkből összeállított fejtegetések sem gyakorolhatnak a magyar szívre, a magyar elmére olyan megdöbbentő hatást, mint a statisztikai hivatal szürke számjai, ezek az éllettelen numerusok, a melyek mindennél meggyőzőbben bizonyítják azt a megdöbbentő igazságot, amit cikkünk fejére irtunk, hogy: pusztaiunk, veszünk. Még ezelőtt néhány évtizeddel néhány hangos jajkiáltás elegendő volt arra, hogy társadalmunk a tettek terére lépjen. Kezdve a Bach-korszak harci ellenállásától, mely a németesitő beolvasztó politikának gátat tudott vetni egész a múlt évi alkotmányvédelemig, a magyar társadalom mindég elegendő erővel birt a bárhonnan jövő fenyegető veszedelemmel szembe- szállaní. Avval a rémmel szemben azonban, mely az államfentartó népesség kétségbeejtő apadását előidézi, a társadalom úgyszólván teljesen fegyver nélkül áll. A kivándorlás ijesztő emelkedésével szemben a társadalom béna, fegyvertelen. Állapítsuk meg a tényket. Ebben a tejjel-mézzel folyó Kánaánban évente 89,200 ember hal meg tüdővészben, másik 80 ezer egyéb fertőző betegségben. És e mellett az iszonyú számok mellett csupán 1906-ban 300,000 embert vesztettünk el a kivándorlás következtében, eltekintve attól a 80 millió korona készpénztől, a melyet a kivándorlók hajójegyre költöttek s részben magukkal vittek.
