Nemzeti Népművelés, 1908 (1-9. szám)
1908-02-01 / 2. szám
2. NEMZETI NÉPMŰVELÉS 1908. február 1. Ne bántsátok, ne dugdossátok el a léhák elől az asszonyt, a ki szent dolgot mivel, életet ad az embernek, életet, a melytől ti annyit vártok, annyit kaptok, annyit reméltek. Azzal a piszkos üzleti elvvel, hogy a helyettesítés sokba kerül, a mig az anya fekszik, ne érveljetek. Nem roskad alatta a község, se az állam. Még mindég jobb, ha abban az országban születnek, a hol a legnagyobb magyar az apagyilkosoknak is megakart kegyelmezni. Egy-egy alkotmányos költség fedezi ezt a költséget és azután ez a helyettesítési költség logikusabb költség is. Nem is hisszük, hogy nálunk a német példát követnék, mert ha meghoznák a tanítónők cölibátusát, Isten bizony nem lehetne már azt a frázist se használni: hogy Magyarország a nőt tiszteli. Verner Jenő. Blaháné. A nemzet elnevezte dalos pacsirtájának, csalogányának, földön járó angyalnak. Rápazarolta szeretetének minden sugarát. Persze szóval. A valóságban mikor egyik jubileumán azzal akarták megjutalmazni, hogy könyvet Írnak róla és az ebből befolyó 100 ezer forintot oda adják a gondokban élő művésznőnek, a terv dugába dőlt, mert a könyveket nem vette meg a közönség. Még azok a kulturális intézmények is állig begombolkoztak, a kik a nagy asszonyt ide-oda rángatták, egy-egy jótékonycélu előadás anyagi dicsőségéért. A csoda művésznő soha se idegenkedett, szeretetét és művészetét szívesen, lelkesen adta oda hazájának, pedig megtehette volna ő is, hogy itt hagyja hazáját. Ha megteszi, most ő is milliós palotát vehetne a bécsi Grabenen, mint Schratt Katalin, a ki Königswarter báró palotájáért 720000 koronát olvasott le készpénzben. Blaháné ide haza maradt, itthon terjesztette a kultúrát, itthon magyarosította meg az ország első városát: a fővárost. Más színésznő a lábával keresett össze százezreket, Blaháné ötven esztendőn keresztül se tudott annyit szerezni, hogy most öreg napjaira kitudná fizetni balatoni villáját. Éles dokumentum ez a mellett: hogy nálunk még mindig nem méltányolják az igaz művészetet. Ugyan hogy lehet akkor kívánni, hogy a tanítás művészetét megbecsüljék? A lábakat imádják itten. Akárha táncol, akárha alarm iroz. Harc a perifériákon. Hogy a nemzetiségi agitáció milyen féke vesztett áramlatokban hömpölyög a perifériákon, én úgy ezen lap. hasábjain, valamint másutt is már több ízben rámutattam és neui fogom a jövőben sem egyetlen adandó alkalmat is elmulasztani, hogy a növekvő erejű nemzetiségi támadásokat a nyilvánosság elé vigyem. Egy nyílttéri közlemény fekszik ez úttal is előttem, mely a „Buziásfürdői Közlöny“ 1907. évi december hó 15-én kelt 50-ik számában jelent meg és szórol-szóra a következőképpen hangzik: „Tekintetes Szerkesztő Ur! Egy igen szomorú esetről adok hirt, melynek becses lapjában helyt adni szíveskedjék. 1903. évi március 9-én az itten államilag segélyzett gör. kath. iskolák mint rendes tanító neveztettem ki. Ezen idő alatt legnagyobb buzgalommal igyekeztem a magyarnyelvet kellő mérvben a reám bízott tanítványaim közt fejleszteni. Hogy ezen szent kötelességemnek némileg megfeleltem, bizonyítják a következő adatok: 1905. év május havában Nsgos Szűry Kálmán buziásfürdői kerületi főtiszt úr iskolám meglátogatása alkalmával meggyőződvén a magyarnyelv tanításáról, saját javaslatára a Nagyméltóságu vallás és közoktatásügyi m. kir. miniszter úr 120 korona segélyt deplorabilis helyzetben levő iskolám felszerelésére kegyesen engedélyezni méltóztatott. 1906/7. tanévben Nemes Gusztáv temesvármegyei kir. s. tanfelügyelő úr, iskolám megvizsgálása alkalmával a tanítás eredményéről dicséretesen és elösmeréssel nyilatkozott. A vármegyei kulturális bizottság f. évi junius hó 6-án 8. sz. a. kelt határozatában a magyarnyelv sikeres tanítása és a hazafias szellem terjesztéséért 100 kor. jutalomdijban részesített. Mindezeket „farkas szemmel“ nézegette a helybeli gör. kath. lelkész Lupescn Miklós, aki önmagát „delá Jancu“ (Jankutól származó) és nevezi meg. Ez a magyar gyűlölő, aki több mint 25 éve, hogy magyar kenyeret élvez, legnagyobb ellenségeskedésben élt a népével, nem különben a tanítókat oly igazságtalanul üldözte, hogy azok kénytelenek voltak útjából kitérni, más állásra pályázni, hagyva mindenik maga után valami emlék iratot, mint pl.: „Örülök, hogy megszabadultam e valóságos földi pokoltól“. A másik pedig figyelmezteti az utódját, hogy a vármegyei kir. tanfelügyelő megtiltotta a papnak az iskolába való belépést „izgatás az elemi népiskolában“ végett stb. Minden okot-módot keresett tehát, hogy végre magam is elődeim példáját kövessem. De látva, hogy minden fáradtságom eredménytelen, mig végre f. hó 10-én abban a fenhé- jázó reményben, hogy: „ha nincs hol tanítsak, muszáj elmennem,“ bezárta az iskolát. A vizsgálat folyamatban van. Önt továbbra is tisztelve vagyok, Hittyiás, 1907. évi december hó 12-én. Pojenár György gör. kath. taniló. Eddig van ez a nyílttéri közlemény. Ez kérem alássan már nem mindennapi dolog, sőt a nemzetiségi vakmerőségekben is elöljáró eset. Hol van itt a közigazgatási hatóság! ? És mi jogon merészkedik egy cingulutss „deia Jancu“ pópa az államilag segélyzelt iskolát bezárni s annak ügyeibe avatkozni azért, mert annak derék román ajkú tanítója ott hazafias szellemben neveli az ifjúságot! ? Az iskola a kir. közalapítványi uradalom kegyurasága alatt áll, úgyszintén Lupescu Miklós gör. kath. lelkész paróchiája is. Nem mulaszthatom el tehát az alkalmat, hogy ezen esetet és ezt az állami fizetés-
