Nemzeti Népművelés, 1908 (1-9. szám)
1908-02-01 / 2. szám
NEMZETI NÉPMŰVELÉS. 5. 1908. február 1. Hadd világítsak rá egy kis históriával a dologra. Mikszáth azt beszéli, hogy egy barátjánál lévén vendégségben, annak tőrülmetszett magyar szakácsnéja reumát kapott, tétlenül üldögélni volt kénytelen és könyvet kért olvasni. Mikszáth adott neki egyet a maga munkáiból s a szakácsné elolvasta. De indignálódva adta vissza. Nekem, azt módja, nem kell az ilyen könyv, hiszen ilyet én is tudok írni! És Mikszáth azt mondja, hogy ennél szebb és hízelgőbb kritikája neki nem volt. Hát, kérem, ez az igazság ereje. Mindenki azt hiszi, hogy az igazság a markában van. Lehet, de mire kinyitja: nincs benne semmi. Nemcsak érezni kell azt, hanem éreztetni is. Nemcsak megfogni, hanem meg is kell tartani, s mások által megfoghatóvá tenni. Ez a művészet kvintesszenciája. Az igazságot úgy adni be, mintha az illető magatalálta volna ki. Ez az Újházi művészete is. Erre tanította és tanítja a növendékeit, tanítsa is még sokáig. Nem lehet azt eléggé és elég soká tanítani. A tanításnál aztán van egy majdnem fontosabb momentum. Az oda nem való elemek eltávolítása. Igaz, hogy ez a legkeservesebb, de szükségesebb sokszor, mint a pozitív tanítás, különben megtelik a szentély hivatla- lanokkal. Úgyis túl van már zsúfolva. Persze, hogy minden eltávolított kandidátus után, kórusa sir fel a hozzátartozóknak s jaj annak, aki egyik-másik darázsfészekbe belenyúl, de meg kell azt tenni. Vagy háromezer színészt tanítottam harminc év alatt, de háromszor annyit eltérítettem a nem nekik való pályáról. Igaz, hogy ugyanannyi halálos ellenséget csináltam magamnak, de erre mégis többet tartok, mint arra, hogy háromezerét segítettem a világot jelentő deszkákra. Akárhányszor lepiszkoltatásban volt részem, tiz eset közül kilenc kicsapott tanítványtól eredt. Dehát, aki akarja a célt, a magyar színészet színvonalának emelését, annak akarni kell az eszközöket is. És én akartam. Akarják is mindig. Jó kezekben van az örökség Újházinál. Őrizze tovább is lelkesen, lelkiismeretesen. Az ő művészete: példa, az ő tanítása: erősség. Mind a kettőre építeni lehet és lehessen is, még sokáig! Levél a szerkesztőhöz és a tanító- testvérekhez. Kedves Szerkesztőm! Lapunk 1907. december hó 31- iki számában élvezettel olvastam „A tehetségek elkallódása“ c. nagy igazságokat tartalmazó, gyönyörű cikkedet. De amint cikked végére értem, s amikor ott következő soraidat olvastán): „Feleljetek ti, oda adjam a kezemből a Nemzeti Népművelés“-! s én is jó éjszakát mondjak tanítói közéletünknek: a brigadérosnak:“ megijedtem. „No, csak ez van hátra még!“ És amint újra és újra átolvastam cikkedet, mindjobban feltudtam fogni azt a nagy veszedelmet, mely lapunkat, lapunk programmját, a tanítói közéletet elbukással fenyegetné akkor, ha Te, kedves szerkesztőm, letennéd tolladat és „jó éjszakát mondanál“ ama nagy „brigadérosnak.“ Mert hát úgy áll a dolog, kedves barátom, hogy mikor ezelőtt másfél esztendővel bekopogtatott a mi viskóinkba a „Nemzeti Népművelés“ az ő lelkes programjával, mi örömmel fogadtuk, mert láttuk, hogy ez nem szakújság lesz csupán, hanem zászlóvivő organum, a tanítói érdekek és jogos követelések bátorhangú harcosa. És nem csalódtunk! Az a másfél esztendő, mely — mint múlt — lapunk háta mögött áll, fényesen bebizonyította, hogy örömünk nem volt hiábavaló. A másfél esztendő tömérdek küzdelmében Te mindig tűzvonalban valál: először, mint a mi Pálinkásunk hűséges segédje, majd pedig, mint lapunk felelős szerkesztője. Ti voltatok, s ma is vagy, a mi Mózesünk, akik sok küzdelem árán vezetgettek bennünket az Ígéret földjére. Nen szabad kiadnod kezedből a harci lobogót, édes szerkesztőm, mert a Te távozásod egyenlő lesz lapunk bukásával. És, ha a „Nemzeti Népművelés“ megszűnik, akkor nem mondhatjuk azt, hogy ismét egy lapunkkal kevesebb van, hanem azt kell mondanunk: ime vége mindennek. Kiesett kezünből a zászló és az ellenség rongyokká tépte azt. Ne, óh ne mondj „jó éjszakát,“ hanem a Te ideális lelkeddel, magyar gerinceddel állj ismét a sereg előtt, „nézz szembe a vészszel,“ „éleszd föl, kavard föl toliaddal“ a lelkesedés tüzét és vezérelj bennünket a diadalra. Mi, kik hűséges munkatársaid voltunk mindeddig, szívesen követünk Tégedet, szívesen „hordjuk a tűzre a galyakat,“ mert mi is azt akarjuk, hogy a tanítóságot „meglássa ez a sötétben élő világ.“ Ti pedig, édes tanitóvéreim, lelkes munkásai a hozzánk mostoha, de azért édes anyának vallott, magyar hazának, jöjjetek lobogónk alá! Ez alatt, a lobogó alatt, vívhatja ki a harmincezer minden jogát; e lobogó alatt diadalmaskodhatik. Jöjjetek, mi, e lap munkásai szembeállunk érettetek a legnagyobb vészszel is s meg nem tántorodunk, meg nem rendülünk a harc legizzóbb tiizében sem. Csak Ti el ne hagyjatok bennünket nyomorúságos sorsban élő testvéreink, csak Ti segítsetek föntartani a harci lobogót. A vezér, a mi szerkesztőnk, s az ő táborkara, mi, e lap munkásai, csak Ti érettetek állunk a harzmezőre ez új esztendőben is, de azt is tudjátok meg, hogy csak Ti veletek, a Ti erkölcsi és anyagi támogatástokkal diadalmaskodhatunk. Föl tehát a lobogót a vár legmagasabb bástyájára, hadd hirdesse a harcot, hadd hirdesse, hogy a magyar tanítóság nem adja föl jogát és nem hajtja tovább járomba a nyakát! Bízva és megkönyebbült lélekkel leteszem a tollat és vagyok — Téged is, kedves szerkesztőm, Titeket is, édes pályatársaim, szivem legforróbb érzelmeivel szerető — hűséges társatok: Tóth Aladár. * Tudtam mindig, hogy Tóth Aladárnak jó szive van hozzám, lapomnak hűséges munkatársa és terjesztője volt kéz-, dettől máig s hiszem, hogy az lesz a jövőben is. Ha csak fele jó akaratot tapasztalnék másoknál is lapom terjesztésénél, úgy magam is többet nyújthatnék, mint igy, mikor anyagi okok miatt szükkeretbe kell belé szorítanom cikkeinket. Ma még nincs nagyobb veszély, lapunk áll minden üzleti érdekből kifolyó áskálódás dacára. A nélkül, hogy a más portája előtt sepernénk, napról—napra jönnek előfizetők, a kik hozzánk csatlakoznak.
