Nemzeti Népművelés, 1908 (1-9. szám)
1908-05-15 / 9. szám
1908. május 15. NEMZETI NÉPMŰVELÉS. 5. A dolgok és személyek, az események és szavak, az óhajok és cselekmények az emberi lelketős még inkább a gyermekei lelket jobbára csak ismételten előforduló alakban ragadják meg annyira, hogy azok képe s a belülök folyó logika, a viszony állandó legyen és alkalmas az élet más viszonyaira s alakjaira való átvitelre. Ezért minden tanítónak meg kellett tanulnia azon paedagogiai vezér elvet: ismételj lehető sokat vagy máskép mondva: gyakorold a megtartani való dolgokat lehet© nagy mértékben. Mindnyájan tudjuk, hogy ezen igazság mennyire szükséges, hogy folyton szemünk előtt legyen. S azt hiszi az ember, oly igazság, mely az ősidőkből ránk származott közmondáson alapszik, mely közmondás igy hangzik: „Gyakorlás tesz mesterré“, — azt hiszi az ember, miszerint ezt tanítónak nem is ked emlékezetbe hozni, mert összes működése két részből áll, t. i. a dolog értelmezése és a begyakorlás. És mégis egész tanításunk főhibája az: hogy kevés súlyt fektetünk a begyakorlásra. Az úgynevezett túlterhelés az iskolában nem ábránd, hanem valóság, csakhogy nem a tantárgyak sokaságában rejlik. Nem is a tananyag sokaságában: hanem kizárólag a begya- korolás elhanyagolásában. Tanítók és tanárok beosztják maguknak a tantárgyakat és a tananyagot s aztán minden egyes résznek szánnak a tanítási időből egy bizonyos hányadot, egy kisebb-nagyobb észletet. Ez az idő részlet uralkodik már most a tanítón és tanítónőkön, a tananyagon és a tanítási időszakon. Mint valami hajtóvadászaton, ahol előre meghatározzák, miszerint kezdetét veszi ekkor s végződik ekkor. A közben azután van hajrá! üldözés, ijesztgetés, püfölés, pufogás stb. Elmúlván az idő. megnézik az eredményt s konstatálják: elégtelen-e vagy elégséges, jó-e vagy kitűnő stb. Az iskolai szervezet is nagyban hasonlit-e hajszához Az időrészletnek kiaknázása hozza izgalomba a tanítót, a tanulókat, a szülőket és a tanhatóságot. S ez nagy baj! — Ez a fő baj! Ha mi tanítók és tanárok elvül elfogadnók, hogy soha tovább nem megyünk a tanításban, mig a régi be nincs gyakorolva, mig valamennyi tanuló nem bírja a maga istenadta tehetségének mértéke szerint, — akkor lennénk igazi paeda- gógusok, igazi nevelők, s csakis akkor lehetnének tanítványaink valódi tanulók. Mi rá érnénk nyugodtan, megfontoltan tanítani s a tanulók ráérnének nyugodtan tanulni s mindent jól begyakorolva megemészteni. Azt hiszi tán valaki, hogy ily elv mellett, t. i. ha soha tovább nem megyünk, mig a régi jól megértve és begyakorolva nincs, — hogy ily elv mellett nem volnánk képesek a tantárgyakat mind felölelni s a tananyagot oly mértékben, mint előírva van, nem bírnák feldolgozni? Csalódás ez. Igaz, hogy eleintén lassan, nagyon lassan haladnánk, de később annál nagyobb lépésekben járnánk meg a nagy térséget. Egyrészt, mert a tanulók erőben gyarapodván, értelemben növekedvén, könnyebben tanulnának; másrészt pedig, mivel a tanító s a tanuló a lassú biztos haladásban sok dolgot nem volna kénytelen újból magyarázni, újból gyakorolni s ilyen boszantó fenakadások miatt elkedvetlenedni, ellankadni. Bizonyos az‘ hogy az erős könnyen bánik a nehéz dolgokkal. Hát nem lehetne a tanulóknak könnyűvé tenni a mi nehéz az által, hogy élvezetesen erősítjük őt értelmileg és ügyesség dolgában ? Bizonyos az, hogy a gyakorlott ember rövidebb idő alatt végezi teendőjét, mint a gyakorlatban. Hát nem volnánk-e képesek előzetesen jól begyakorolt s jól kezelt tanítványainkkal későbben aránylag rövid idő alatt annyit végezni, mint az önmagukkal tisztában nem levő, hézagosán előkészített tanulók döcögésükkel, tapogatózásukkal ? Lehet és csakis úgy lehet igazán érdemleges haladást tenni, csakis úgy lehet tanítványainkkal mindent jól megértetni, mindent jól begyakoroltatni s nekik az összes tanult dolgokat akként biztosítani, hogy annak akár azonnal, akár életük későbbi szakában hasznát vegyék. Bizonyos az, hogy a tanítót s tanárt sok külső ok kényszeríti a hajszára a tanításban s kivált azon körülmény, hogy időrészletek kiaknázását követeli tőle úgy a tananyag részletekben való előírása, mint az órarendnek apró-cseprő időközökre, tarka-barka képecskére való beosztása. De azért a tanítványai ügyét szivén hordozó tanító s tanár fog okot találni, melylyel indokolja eljárását s a végeredménynyel be fogja igazolni, hogy ő járt a jó utón. De azt hiszem a mostan szokott időapritási mánia mellett is fog a lelkes tanító módot találni arra, hogy az elvet fentartva biztosítja tanitványainek s önmagának az igazi eredményt, mely abból áll, hogy a tanulók igazán tudják is amiben tanítást nyertek s a miben gyakorolták magukat. Felületesség és slendrián a következménye annak, hogy vigyázunk főelvünkre, t. i, arra, hogy előbb lépést se tegyünk, mig a megelőző dolog teljesen átértve, teljesen begyakorolva nincs. Azért emeljük fel fejeinket, mint tanítók, nézzünk fejébe a gépiesség ördögének és álljunk ki szolgálatából. Szüntessük meg tanítványunk főbaját azáltal, hogy megszüntetjük a tanításban divatos hajtóvadászatot, a minden áron óráról-órára kimért haladni akarást. Térjünk vissza azon térre, melyet elsőnek s legbiztosabbnak jelölt meg a nevelés tudomány, t. i. arra, miszerint addig újat ne tanítsunk, mig a régi teljesen biztosítva nincs. Nevelésrendszer. Kár, hogy Max Nordau nem köztünk él, mert akkor „Die konventiellen Lügen der Kulturmenschheit“ cimü müvének valamelyik részében bizonyára helyet szorított volna a tanítóképzői mizériáknak is, vagy talán külön fejezetet szentelt volna a tanitónőképzés terén nálunk hangoztatott és tényleg előforduló conventionális hazugságoknak. De 'nemcsak afféle sávanyu ember, mint Nordau ima epébe mártott tollai a tanitónöképzőről, hanem bárkit, még a legbéketlirőbb embert is, akinek valaha dolga volt tanitónőképzőkkel, kihoz
