Nemzeti Népművelés, 1908 (1-9. szám)
1908-05-15 / 9. szám
2. NEMZETI NÉPMŰVELÉS hatalmi körében annál szivósabb gorombaságé biró uram, haragját. A magyar tanító hivatását még mindég megzavarja az ilyesmi, még mindég a kenyérszerzés, a jobb jövedelem megteremtéséért kell dolgoznunk, a helyett, hogy szellemi erőnket teljes erejében az iskola ügyének szenteljük. Mi tanítók annak is tapsolunk, ha a társadalom oda adja filléreit a törvénytelen, az elzüllésnek kitett gyermekek megmentésére, ám azt nem bírjuk kivinni, hogy mindenki emlékezzék meg saját gyermeke sorsáról is. Ha az a paraszt lelki örömét találná abban, hogy fia százszor többet tud nála, ha a zsúrozó asszonyok nem engednék meg, hogy gyermekeiket ki ebrudalják a cselédszobába, akkor az az áliam, az a község, az a hitfelekezet, az iskolában nem örökösen a kályhákat, a taneszközöket cserélné, javítaná, hanem törődnék a tanítók tudományos képzettségével: mert érezné annak a súlyát, hogy a gyermekek jövője, a haza jövője is. Ezt a gondolatot kell nekünk köszörülnünk. Éle vágja el a konzervatív maradiság összebogzott cso- mójait és oldja fel a megkötött tanítói kezeket. Munkáljuk azt a gondolatot, hogy a tanító munkája nem napszámi munka és mert nem is ezt kívánja tőle a társadalom: tegye a tanító életet gondtalanná, mert csak úgy ér az iskoia értéket, ha a tani tő okos leikével, képzettségének tekintélyével és szeretcte melegségével vesz részt az iskolában. Ha ez a gondolat a terjesztés paripáján végig szágúldja a hazát és megtermékenyíti a lelkeket, akkor a gyermekszeretet általános lesz, addig nem. Most kell azt a gondolatot terjeszteni, most, a mikor a Gyermekvédő Liga még kezdő éveit éli, mert félő, hogy a társadalom abba a szokásába tes- ped bele, hogy neki más kötelessége nincs, csak az, hogy évenkint beledobjon egy-kéí fillért az urnákba. Nálunk a szokások amúgy is megcsontosodnak és aztán oly nehezen lehet újitást teremtenünk. Ha „öregapámnak jó volt nekem is jó“ teóriájával dolgozunk. v Ne féljünk az újító eszméktől, ne idegenkedjünk Nagy László lelkes egyesületétől, a Gyermektanulmányozási Társaságtól. Ők tudósok, nem csepűrágók. Munkájuk értékes és nem komédiái bohóckodás. Nem azért merülnek munkába, hogy a papiros pedagógusok kétes dicsőségén dolgozzanak, hanem 1908. május 15. a tanitó művészi stíljét, a tanítás értékét alapozzák, vele a gyermeknevelés feladatát az igazi mederbe terelve, az iskola iránti érdeklődést megteremtsék. Ne becsülje le senki e hasznos munkát a nélkül, hogy tudná fontosságát. Inkább ki-ki apostol- kodjék népszerűsítésén. Gondolja meg mindenki: hogy a munkás is akkor művész, ha tudja miből készít művészi munkát. Gondolja meg mindenki, hogy a gyermektanulmányozás népszerűsítése egyben az iskola és a tanítói hivatás megkedveltetése, és megbecsülése is. Verner Jenő. A hálátlan utókor. A minap megírtuk, hogy Jókai besüppedt sirhantján porlad a fakereszt és úgy lehet pár év múlva, már azt se tudjuk talán, hol nyugszik a nemzet koszorús költője. De nemcsak sírját nem ápolja a kegyelet, hanem a szobrára se igen gyűjtenek, pedig azzal ugyancsak nagyra voltak valamikor, hogy Jókainak méltó szobrot kell állítani. Az egész ország 58000 koronát gyűjtött annak az írónak, ki nemzetét nevelte, a szépre megtanította. Valóban szégyen, hogy 10000000 magyarra fejenkint 0‘0058 fillér adomány jut. Ez a szám mindent elmond, azt is, hogy az a nemzet nem hálás, a mely nagyjaiért nem tud áldozatokat hozni. Az öreg hiba. Förtelmesen léleknélküli levelet kaptam a vidékről. A gyalázkodás ördögi stílje annyi szemetet hordott össze benne, hogy a gyűlölködés eme szuroksötét embertelenségén megdöbbentem. írják, hogy abban a tantestületben egyik kolléga a másikat marja, a hol az egész működés ide koncentrálja erejét. A még bicska nélkül dolgozó felek egymásiránti haragja azért van: mert az egyik tanitó több tüdővel bírja és győzi a hatosos privátórákat, a másik tanítónőre azérí zúdul a pocskondi gyalázkodás, mert orcája szebb, mint a másiké, a ruhája takarosabban áll rajta, mint a lomposon, a harmadikra azért haragszanak, mert haragudni csak kell valakire. A haragvók meggyanúsítják a nőket, miből teiik ezeknek parfümre. A gyanúsításban csupa aljas feltevés tombol: melyért a bíróság börtönt adna. Mit szóljunk mi mindezekhez? A neveket nem akarjuk ki pellengérezni, pedig a veszekedők között olyanok is vannak, a kik örökké a kartársi szeretetről cikkeznek. Mást mi nem tehetünk, mint hogy kérjük a haragvókat, gondolják meg hivatásuk komolyságát, s azt a szerencsétlenséget melyet az iskola és a tanítói állás tekintélye szenved. Jó akaratú szavunk talán többet használ ezzel a tantestületnek, mintha á szemétkotrással, a krajcároslapok receptjével, öt-hat alcímmel kikiáltanánk a szégyenüket, megkardlapoznánk a tanfelügyelőséget, a ki az áldatlan állapotokat tűri. Ehhez nincs kedvünk. Ám azt nagy örömmel látnánk, ha a közoktatásügyi miniszter az iskolák vezetésére olyan igazgatókat alkalmazna, a kik tudás, szív és lélekben vezetésre alkalmasak, az apróbb hibákat szeretetük két-három jó szavával eltüntetnék s maguk nem ülnének fel a rágalmazás paripájára s nem öntenék
