Nemzeti Népművelés, 1908 (1-9. szám)

1908-03-01 / 4. szám

1908. március 1.

NEMZETI NÉPMŰVELÉS.

3.

alatt az emberi haladás óriási fejlődést tár ugyan elénk s az ész által kultivált tudomány, a művészet és technika vívmányai bámulatba ejtenek. De ez nem egyébb, mint a fejlődés örök törvénye, a természet szüntelen haladása, a világegyetem állandó és szakadatlan átalakulása, előre hatolása.

A vágtató haladás következtében azonban az élet is sokkal több oldalubb és bonyolultabb lett és a megélhetési gondok nehéz küzdelmében a társadalmi osztályok szervezkedni kezdtek a maguk védelmére s később a mások megtámadására is. A gyengébb társadalmi rendek pedig jajgatni kezdtek és segítség után kiáltoztak és ez észvesztő forgatagban olyan férfiak emelkedtek ki közülünk, kiknek neve örökké ragyogni fog Pantheonunkban. Mert a természet rendje az, hogy nagy cethalak sem nőnek az édesvizekben, hanem a tenger vizének sós keserűségében.

De, ha a világ fennállása óta az emberi társadalom valamely osztályának része volt e keserűségekben, úgy bizon- nyára a tanító volt első ezek között. Hiszen régi elv, hogy „Quem Dii oderunt, paedagogum fecerunt“. És ami legsaj- nálatra méltóbb, ezt az elvet, ezt az iskolát nevelték mindég és szakadatlanul a tanítóságba, nehogy ez a tekintélyes erő félszegségéből, alázkodásából és meghunyászkodó szerviliz- musából felocsúdjon és a kor szellemével karöltve járó természetes jogait igényelhesse, közben pedig — hiszen nem értené az ember, ha nem élt volna már ezelőtt pár ezer évvel egy Aesopus nevű mese iró — folytonosan azt hangoztatta: „Ti vagytok az emberi társadalom alapkövei, nélkületek összedőlne az egész épület.“ És az a birka türelemre és krisztusi alázatosságra szoktatott nép „in hoc signo“ koplalt ember emlékezetet meghalanndó idő óta, utca seprői sőt még annál is alábbvaló díjazással a frázisok égi mamája mellett. Most, a midőn elérkezett a viszonyok további „non possumussa“ az odaadással, lemondással, becsülettel és a saját, valamint családunk és utódaink egészségének veszélyeztetésével teljesített munkánkat végre a törvényhozás is némileg honorálta ugyan, de mind a mellett kevés elismerés és sovány kenyér az osztályrészük ma is.

Úgy jártunk bizony mi is a nagy osztozkodásnál, mint a karácsonyi hidegben didergő és rettenetesen fázó cigány, kinek a jószivü földes úr a következő alternatívát adta: „No more, most válassz, enni akarsz-e, avagy melegedni!?“ A bölcs és igénytelen more azonban ekként válaszolt erre: „Nem kell énnekem más csak az: tessék egy jó darab szalonét adni és engedje meg, hogy azt megpiríthassam.“ Hát hiszen mi sem akarnánk többet nagyságos, méltóságos és kegyelmes uraim, csak annyit, hogy adjanak egy jó darab szalonát és engedjék meg, hogy azt megpiríthassuk. A szalonét ugyan — már úgy a hogy — megszerezte volna az a szegény ruhával takart, de gazdag sürü régi gárda, mely megvetette mai létünk jogalapját, de már azt, hogy meg is piríthassuk csak gyermekeink szája rovására tehetnők meg, ezt magunknak kell megszerezni.

Ezt tűzzétek magatok elé édes tanító véreim és ha munkálkodástok a felkeltett és öntudatra ébredt erőitek tömörítésére s a személyes ellentétek leküzdésére fog irányulni, akkor a ti szavaitokat is jobban megértik majdan ott, ahol ma csak

a Conduitelista egy-egy lapjai, egy numerusai vagytok. Ámde, ha ezt akarjátok, akkor ne legyetek Annások és Kaifások, ama főpapok, kik Jézust vádolták, becsüljétek meg és ne feszítsétek keresztre azt, aki a ti igazságtokért küzd és jólétetekre törekszik; hanem legyetek Simonok, kik az igazság keresztjét vinni segítettek és legyetek ama szent asszonyok és kertész legények, kiknek a föltámadt igazság megjelenik és legyetek ama kiválasztottak, kik hinni fogtok a ti igazságotok föltámadásában és dicső győzedelmében.

Tagadhatatlan, hogy az élet látköre, amiben ma élünk, egészen más, mint a negyven esztendő előtti. Minden társadalmi téren ugyan kevés a nyugovó pont és itt is, ott is tapasztalhatjuk a reform munka szükségességét. De a mi pályánkon még azoknál is kevesebb, mert vajmi távol állunk még attól, hogy reményeink és a kor szelleméből eredő jogos kívánalmaink valóra válását elérhessük. A mai nemzedékre tehát nagy feladatok és komoly küzdelmek várnak. De mindenek előtt itt a legfőbb ideje annak, hogy legjobb erőink latbavetésével a széthúzás és az „arrivizmus“ fenyegető veszélyével, mely válaszfalat teremt ott, hol ezrek érdeke az együttélést és az összetartást igényelné, szembeszálljunk. Mert hiszen tagadhatatlan tény, hogy ma a visszavonás és széthúzás átka bénítja karunkat, a kaján irigység szelleme pedig, kész a napot is letagadni az égről, ha egyéni önző céljait látja általa veszélyeztetve. A fellebvalói véleményt hamis és téves utakra tereli és elfojtja jobbjaink minden igyekezetét és munkváagyát.

A tanítót tanító társával szemben már nem a régi testvéri szeretet kapcsa fűzi össze és ha éppen a hang talán még a Jákobé, de a test, az Ezsau szőrös teste. Az élet harcában űzött tülekedés hevében pedig, erős és gyenge egyaránt s ha mindjárt a mások, sokszor érdemesebbek legyűrése által is, a magasabb ranguak s a nálánál nagyobb urak kegyét hajszolja. Kinek mi illik és tehetségének mi való, senki sem latolgatja, de egy jó indulatot mimelő kegyes mosolylyal kilátásba helyezett vállveregetésért Káin testvéri gyűlöletére képesek. És még egyrészről a folytonos színlelésben a hazugság is erénynyé válik és megmételyezi az életet, más részről pedig még abban a téves szociális intermezzóban is az erősebbekké a moral és etika minden monopóliuma, kik aztán mindig szívesen ütik fejbe a gyengébbeket valami égi származású furkós bottal. Ez a mai kor szelleme, az emberi faj e legnagyobb zsarnoka, mely még egyrészről az önérzet, érdem és tehetség megölője, más részről pedig a csúszás-mászás, a szolgalelküség és stréherség melegágya.

Avagy nem-e igy van! ? Hiszen a mindennapi események bizonyítják, hogy ma az előhaladásnak módja nem az, hogy az ember sokat tudjon vagy sokat dolgozzék — összeírtam én már annyit, hogy kötetek tellenének belőle, minden elösmerés nélkül — hanem az, hogy minél simább, kedvesebb modorral fűzze le az ember ember társát, minél több hasznos összeköttetést szerezzen és minél ügyesebben helyezze el a minél tapintatosabb hízelgéseket és hazugságokat. Aki a kapaszkodás, a parvenüség sok féle húrú zongoráján ügyesen tud játszani, az halad, s akinek érzésével, nyilt, őszinte, megalkuvást nem ösmerő és férfias természetével ezek nem fér