Nemzeti Népművelés, 1908 (1-9. szám)
1908-03-01 / 4. szám
NEMZETI NÉPMŰVELÉS 1908. március 1. 4. nek össze, az olvassa el Danténak a „Pokol“ III. énekében oly megrázóan felhozott szavait: „Lasciate ogni speranza.“ így nő az elégedetlenség, a lelkek forrongása, a keserű rezig- nácio és fájdalmas lemondás! Mert tudják meg jó uraim, hogy még az orvosi tudomány szempontjából is: nem a rendszeres munka az, ami az ítéletet rövidíti, hanem a sértett ambíció, az életpálya korai letörése, a sikertelenség és — a mi a fő — az igazságok miatt érzett folytonos fájdalom. Annak pedig, akinek már semmi kívánni valója nincsen s a ki mindennel meg van elégedve, mondom, annak az ambícióját nem fogja megirigyelni még az utcán kéregető koldus sem. (Székelykeve.) Czáró János. A NEMZETI NÉPMŰVELÉS PANASZKÖNYVE. Miért nem fizetik ki a napi dijakat? Jön a rügybontó tavasz. A tanügyi lapok bőven ontják majd az ömlengő tudósításokat a tavaszi köri gyűlésekről. Szinte versenyt űznek egymással, hogy mentői csepegősebb frázisokat gyúrjanak bele egy-egy, a miniszterhez menesztendő telegrámban. Nagyon találóan irta meg a Nemzeti Népművelésben Vári Sándor, hogy mily haszontalan hiába való dolog, a gyűlésekre való járás. Az egyes emberek egymást kergetik abban, hogy határozatokat provokáljanak. Sok hűhó semmiért. Mert valamennyi határozat ott hever ékes nyelven megírva, az egyesületek irattárában, vagy a minisztérium akta telepén. Ott veri az idő pora a sok alázkodást, a sok mondva csinált, hajánál előráncigált témát, melyet annyian megírtak annyiunk bosszantására, annyiunk idegzetének a megpróbáltatására. Én pl. Pest megyében az egyhuzamos tanításról annyi dolgozatot hallottam, hogy szinte esküdni mertem: a nagy egyesület munkálkodó tagjait nem ültetik fel és a határozatok érvényesítéséért, valamit tesznek. Ördögöt! Egy gyufányit nem tettek, érdekében. Annyi kopott annyi silány és annyi jó témát tálaltak fel a gyűléseken, hogy utóbb szinte a bicskám nyílott ki a szebemben. Mindezeket a kovásztalan dolgokat ingyen kellett bevenni, elhallgatni, mert évek óta még azt a Lázár morzsákat se adják ki, melyet a törvény biztosit. (Miért nem vonják felelősségre a vezetőséget? Van annak módja a választmányi és a közgyűlésen is. A szerk.) Nem okolom én a vezetőséget. Ha nincs pénze az egyesületnek, nem fizethet. De okolom a minisztert, ki a jogos dijainkat évekig nem adja ki. Pest megyében, az ország legelső vármegyéjében igy van. (Mi azonban az elnököt is okolnánk a baj miatt. Tessék keményen a sarkára lépni, lehetetlen, hogy itt Budapesten, a hol minden héten ellehet menni a referens nyakára, évekig nem utalják ki a pénzt. A szerk) Orvoslást, rendezést kérünk, mert a türelemnek is van határa. B. S. A gyermekvédelemről. Lassen, csöndben, az emberséges jó cselekedet meleg őszinteségével dolgozik Budapesten egy egyesület. Bár minden városnak megvolna ez az egyesülete! Bizony többet érne, mint holmi kaszinó, a hol füstös levegőben kártyáznak az emberek és a garasok erre mennek. A budapesti szünidei Gyermektelep apostoli missziót teljesít, szivén viseli a nemzeti erő gyarapodását, emberéleteket ment és javít, aggódó szülők boldogságát pallérozza a nélkül, hogy hangos óvációt várna a társadalomtól, mely a gyermekben — a jövőt látja. Ez a mindnyájunk hálájára méltó egyesület, mely eddig több ezer gyermeknek szerzett boldog nyarat, saját költségén szállíttatta el azokat a fonnyadt kicsinyeket, kik itt egész éven át sötét, penészes lakásokban töltik a „gondtalan ifjúság“ éveit, de a kik a szegénység nyomorúsága súlya alatt degenerálódnak testben és lélekben -egyaránt. A derék, cselekvésében ékeskedő de sikerében nem kérkedő egyesület, minden esztendőben több száz gyermeket vitet saját költségén a Tátrába, a Balatonra, a tengerpartra, olyanokat, akiknek szülői az élettel harcolnak, annak nem nagyon örülnek, mert mit is örüljön az olyan ember az életnek, a ki éjszakákat virraszt a házbérért, húsra nem telik, talán még krumplira sem, a hol a családi szentséget apró, keskeny sötét alacsony, szobának nevezett lyuk képezi, a hol alig fér meg egy-egy rozoga ágy s azon 4—5 gyerek fekszik étien, hallgatva az apa lelki harcát, a szitkot, a meghasonlott lélek brutális kifakadásait. Az ilyen gyermeknek a Tátra balzsamos levegője, a teli csupor tej, a fürdő, a ringó-rengő Balaton, a szabad természet napsugára, bizony nagyon jól esik. A fonnydt virág az ezüstös harmat cseppjétől fölélénkül, a ványadt pesti gyerek izmot kap s nekünk tanítóknak, kik oly busán, oly elhagyatottan bocsájtottuk el a vizsgán, oly jól esik, ha szeptemberben friss arcokat látunk magunk előtt. Mondhatnám, a Szünidei Gyermektelóp Egyesületnek a tanítók lehetnének a leghálásabb hívei. A ki éllettani, fiziológiai, szociológiái alapokból indul ki s nem kaptafa módra nyújtja az ismereteket az iskolába, hanem az eredmény megítélésekor figyelembe veszi, hogy a gyermek figyelme, tudatlansága, csökönyössége, búskomorsága sokszor abból származik, mert otthon nem párolog meleg leves az asztalon, a gyermek nem húst eszik, hanem krumplit, annak áldania kell a Szünidei Gyermektelep Egyesületet, mert nekünk jó tanuló anyagot szállít. A tanítók a nekik adott hatalmukkal lépjenek ki a küzdőtérre s világosítsanak fel mindenkit, hogy jobb, igazabb, emberibb célokra nem adhatnák filléreiket, mint ennek a nagy missziót teljesítő egyesületnek, a ki telepeit fejleszteni akarja s a társadalom pártolására valóban érdemes. Mert nem kell azt hinni, hogy ez az egyesület ma már minden jelentkezőt képes kielégíteni. Ezreivel vonult fel az idén is a sok jelentkező, könyörgő, kérvényező, kik kézen fogva szánalmasan beteg gyermekeket vezettek a vizsgáló orvosok elébe s bár a szive vérzett a vezetőségnek, kénytelenek voltak visszautasítani annyi sok száz gyermeket,
