Nemzeti Népművelés, 1908 (1-9. szám)

1908-03-01 / 4. szám

2.

NEMZETI NÉPMŰVELÉS

1908. március 1.

magasabb pozícióba. Viselje tisztségét méltósággal! Szive maradjon a miénk: ne hogy párvenevü gőggel kisebbnek nézze a tanítói eszét, mint az övét. Hisszük, hogy Tomcsányi mindvégig egészséges ember marad.

A kinevezéssel egyidejűleg elmondjuk, hogy bár óhajtásainkat mástéren is meghallgatnák a minisztériumban és ne vaskalaposkodnának annyi, meg any- nyi kérdésben.

Szeretnénk, ha már egyszer a tanítóság intelligenciáját ne csak a papíron dicsőítenék, hanem a valóságban is mindétig. Ha megadnák a módját, az alkalmat ahhoz, hogy értékes emberek emelkedhessenek, a tanítóság becsületes, kincses munkával honorálná a jó akaratot.

De a mig a jó állásokra az előkelő rokonság, a politikai vigéckedés predesztinál, addig a mindenkori miniszterek jóakaratát megmosolyogjuk, mert mi hivatalból nem tudunk tapsolni. Annál inkább tisztelettel adózunk Apponyi kultusz miniszter ezen cselekedetének, melylyel most óhajtásunkat teljesítette.

A komor, a kegyetlen tél már-már foszladozni, haldokolni látszik. A mi tavaszi napsugarunk is eljön, úgy véljük meleg sugarát már előre vetette.

Higyjük-e, hogy egész fényében fog mosolyogni reánk ?

Verner Jenő.

Akasztás. Ismét felakasztottak egy embert. Egyszerű dolog. Amiért gyilkolt, a nyakára tesz a bakó egy zsineget és megfojtja a törvény felügyelete mellett. Amilyen gyűlölettel nézünk a gyilkosra, ép olyan nagy utálattal fordulunk el az akasztófától. Undorító látvány. Én láttam már akasztást. Már abban a pillanatban érezni a hullaszagot, amikor a bírák kihirdetik a halálos Ítéletet. Az embernek mind az öt érzéke utálatos izgalmakon megy keresztül. Első sorban a kéz ökölbe szorul, az orr hullaszagot érez, a szem látja a vádlott vergődését, a fül hallja az özvegy és árváinak jajkiáltását, a nyelvünk pedig olyan különös izt érez, mintha beleharaptunk volna az akasztott ember hullájába. A bírák, akik igazságosan vezették a tárgyalásokat és a törvénynek eleget téve halálra ítélték a bűnöst — mégis megilletődéssel, sőt szánalommal mondják ki a legsúlyosabb földi Ítéletet. Az ügyész — aki a törvénykönyv legirgalmatlanabb paragrafusát követeli és a vádlott fejvesztésével véli kiegyenlíteni az elkövetett gyilkosságot — a vesztőhelyen sajnálkozva adja át az elitéltet a bakónak. A bakó flegmatikus komoly ember. A naiv és kiváncsi néptömeg, ahol csak szerét ejtheti, megbámulja és kénytelen azt tapasztalni, hogy éppen olyan ember, mint a többi, de azért aTfürkésző szem egy vadállatot fedez fel benne. Kötéldarabokat vásárolnak tőle, hogy szerencsések legyenek.

A kivégzés a bakónak csak gyerekjáték. Olyan lelki nyugalommal fojtja meg az elitéltet, hogy megdöbbenti véle az embert. A hullát eltemetik és a törvény azt hiszi, hogy eleget tett kötelességének. A kivégzett ember hátrahagyott egy feleséget, ártatlan apró gyermekekkel. Lehetetlenné vannak téve örökre. Eltekintve attól, hogy a műveletlen nép szemére veti a gyermekeknek apjuk bűnét, de az akasztott ember fiát nem szívesen veszi senkisem magához. Előhozakodnak a közmondással, hogy: „az alma fiem esik messze a fájától.“ Ez be van bizonyítva, hogy nem mindig igazság. Ha pedig igy van, akkor miért nem gondoskodik a törvény arról is, hogy a kivégzett családja ne szenvedjen kétszeresen ártatlanul. Vegyék el az özvegy asszonytól a gyermekeket, magyarositassák meg a nevüket, ha pedig magyar nevük volt, engedtessék meg ilyen esetben a névváltoztatás. Nevelje fel az állam és vegye védelmébe az ártatlan csemetéket. De ezzel sem tettünk eleget. A XX-ik században élünk, és a mai előrehaladott kor, a civilizáció tiltakozik az ilyen barbár büntetés ellen. Porzsolt Kálmán megírta a Pesti Hírlap egyik „Esti levelében,“ milyen volna a súlyos, de igazságos büntetés, amellyel mindazokat lehetne sújtani, akik emberhalált okoztak. Életfogytiglan tartó kényszermunkára kell Ítélni a gyilkost vagy felbujtót, de úgy, hogy a rabmunkája teljes jövedelmével áldozata hátramaradt családját kell tartania. Ahol pedig az áldozat után nem maradt család, ott a rab kényszermunkájának jövedelmét árvák gondozására kell fordítani.

Ez volna a legigazságosabb ítélet. És a legpraktikusabb, mert törődik az élőkkel. A törvényhozásnak az volna a legfőbb kötelessége, hogy minél előbb megváltoztassa a XX-ik század szégyenparagrafusát. Úgy is nyomja még elég ósdi és barbár rendszer, lelkiismeretünket. Sokkal többet és maradandóbbat cselekednének az akasztási rendszer eltörlésével, mind más ezer meg ezert értéktelen dolog keresztülvitelével. De hát ez mind, falra borsó. Az ilyen nemes és feltétlen szükséges ügy elintézésére nincsen ideje a törvényhozásnak. Nekünk csak a tiirhetlen drágaságokban lehet részünk. A kultúrügyeket clhalaszthatjuk a XXl-ik századig.

Szegény karcagi diákok. A karcagi gimnázium tanári kara megtudta, hogy a gimnázisták színházba is járnak. Ezt a diákoknak rögvest megtiltották. Ottan még persze nincsenek kabarék, a jó vidéki diák mohón nézi a francia vígjátékokat is. Majd ha egyszer oda is kiterjeszkedik az a sok disznóság, mely a mi fővárosi kabaré színpadunkat olyan utálatossá, teszi, akkor a karcagi tanárok nemcsak megengedik a színházba járást, de kérik, könyörgik is. A hogy a diák ma is megnézi, megizleli a „tilost,“ úgy tesz majd a jövőben is. Ne a diákokat tiltsák el a disznóságoktól, hanem a színpadnak ne engedjék meg a malackodásokat.

A tegnap, a ma, a holnap gondolata.

Az 1864-ik évben megalkotott népiskolai törvényünk óta, melynek célja volt a parlagon heverő népoktatás ügyet hazánkban is oly fokra emelni, minőre a művelt nyugaton fejlődött, ime már 40 esztendő repült el felettünk. Ezen idő