Nemzeti Népművelés, 1908 (1-9. szám)

1908-02-15 / 3. szám

NEMZETI NÉPMŰVELÉS. 3. 1908. február 15. Láttam, sokat láttam. Több iskoláknál eltöltött 14 éves múlt tapasztalata áll a hátam mögött. Ezen idő alatt sokat küzdöttem és a közszereplés hullámveréseiben sok keserű csalódást értem már el. Láttam a szerencsés zodiákumban születtek emelkedését s az önerejére hagyatott érd_m, tehe­tetlen és soha célt nem érő vergődését. Láttam az életben a dühöngő nepotizmust s a protekciót, mely a szinekurákat termeli és a szorgalmas munkást, az érdemet s a tehetséges erőt háttérbe szorítja és elfordultam e kiáltó igazságtalanságtól 1 Tehát ne csüggedjünk!? Figyelemmel kisértem a „Hivatalos Lapból“ szóló rova­tokat is. Mit mondjak erről 1 ? Nem egy esetet tartok jegy­zékbe foglalva. Ám de hagyjuk, hiszen mindnnki tudja, hogy: „a közép iskolával biró városhelyeken levő áll, elemi iskolák­nál üresedésben jövő tanítói állások betöltésénél a családos áll. tanítók más pályázókkal szemben előnyben részesülnek.“ Ilyen városi helyeken ma már mind, nős és családos embe­rek működnek! A falvakban pedig, óh, a falvakban egytől- egyig jóreményü fiatal emberek vannak. És ha mégis, olyanok is akadnának mint én, kik a várostóli távolság unk és a szerény megélhetésre is alig elégséges fizetésük miatt, gyermekeiket nem képesek neveltetni és ezeknek jövő- jiikrőli aggódás nap-nap mellett gyötri apai szivöket, hát ennek is csak maguk az okai; mert maguk az okai ugyebár, hogy nem birtak olyan befolyásos mecénással, ki oda segí­tette volna őket! Hát, még se csüggedjünk ! ? De menjünk tovább. Nincs egyetlen társadalmi rend, nincs osztály, nincs fungáló életpálya, mely „gondnokság“ alá volna rendelve, csak a tanítói pálya van eképen megalázva. Pedig éppen a tanítói pálya az, mely hivatva van önnállóan gondolkodni tudó és cselekvő képességgel biró nemzedéket nevelni. Már pedig, hogyan nevelheti nagykorúságra az ifjúságot olyan ember, aki önön magát sem érezheti nagykorúnak s függet­lennek! Avagy talán olyannak érezheti-e magár az, akinek há­tán : pap, tanfelügyelő, igazgató, gondnoksági elnök és a „bocskoros felügyelet“ minden tagja, járási szakfelügyelő, hivatalos lapok szerkesztői, a falusi biró, jegyző, a főszolga­bíró, valamint az Isten tudja még hány féle felügyelő és nép­orgánum taposhat! ? Ugye, ne csüggedjünk! ? No még egyet. Bármely pályán működő egyénnek, ha szorgalma és tehetsége van hozzá, biztosítva van a haladása és az előléptetése. A jövő reményében küzd a jelen tisztvise­lője s a jelen keserveit bár enyhíti a jövőben vetett hite. De a mi keserveinket a jövőnek milyen rózsás reményei eny­híthetik!? A mi pályánkon nincs avange, nincs csillaghullás. A tanító „csak tanító“ marad 40 évi szolgálata után is. Sem cim, sem rangfokozatban nem emelkedhetünk. Már pedig, ha más téren megkívánják tőlünk, hogy lépést tartsunk a kor szellemével, erről sem mondhatunk le. Avagy nem-e iróniája a sorsnak, hogy a most kinevezett min. iskolalátogatók nagy része is dr.-okból került ki! Mintha bizony a tanítóság kö­zött nem volna erre elég alkalmas egyén. És ezeket látva, ne csüggedjünk! ? Az emelkedésnek, az előléptetésnek biztos tudata ser­kenti az ambíciót, fokozza a munkakedvet és a kitartást. Az elért cim és rangfokozat pedig a társadalomban öregbiti a tekintélyt s az önmegbecsülést. A tanítóság megelégedettsé­gétől népek, nemzetek sorsa függ; s mivel ők nem csupán gépies munkát végeznek, működésükhöz a lelki elégedettség is szükséges. Ez az elégedetség pedig nincs meg és ezt si­ratja öntudatlanul bár „Dunántúli tanító“ is, midőn azt mondja, hogy: „véleményünknek egy-egy ártatlan kifejezés­ben sem merünk kifejezést adni!“ És még ő biztat, hogy: „ne csüggedjünk!“ Hát hiszen nem is csüggedünk édes jó kollegám. Dol­gozunk és ha Isten is úgy akarja felfogjuk rázni azt a buta közönyt lethorgikus álmából. Ám ez nem megy könnyen, mert a tanítóság mai álmodozását és érthetetlen közönyét nem lehet a reforner puskaporával felrobbantani, sok csá­kánynak kell dolgozni és sok nemzedéken átal De már vir­radni kezd, azt látom az ön cilkkéből is. Örvendek ennek, mert amidőn az ébredés hajnal hasadása ráveti fénysugarát tanügyünk egére, akkor „ott lesz a tanító megbecsülése is.“ De csak akkor, addig pedig semmi, modern semmi, csak a csökönyösség örök jelvénye a copf! De amidőn önök: sokszor olyan helyzetben vannak, hogy érzelmeik ellenére is tömjénezniök kell a hatalmasok­nak — értem én, kiket ért ön a hatalmasok alatt s abból, hogy becses nevét sem merte cikke alá írni, kettőt teszek egy ellen, hogy ön felekezeti tanító — azt csak magukra vessék jó uram. (Nagyon igaz. A szerk.) Mert tudniok kel­lene már, hogy az önérzetes emberrel szemben minden „ha­talom“ tartózkodó és figyelmes szokott lenni, ám de az önkéntes szolgát tartózkodás nélkül alázzák meg. Ne értse félre kérem soraimat. Isten látja jó lelkemet, hogy távol áll tőlem a megbántásnak még az árnyéka is. Ösmernek már engem, nem új ember vagyok önök előtt és amit mondandó vagyok, az csak az önbizalom és önmeg­becsülés felébresztésére szolgáljon. Egy régi jó példaszó jut eszembe, mely azt mondja: „Ép testben ész erő, éltet véget és nemzetet. Tehetetlenség és nyávoság testvérek.“ Én jól tudom azt, hogy a tehetség mint az erő meg van kartársainkban, de, — és ha ez a de nem volna! — Két motívumot figyelmen kívül hagyni nem lehet. Az egyik a vallási, avagy nemzetiségi szaparistikus ér­zelmek rugója, mely befolyásolja az egyöntetű cselekvő ké­pesség kifejtését; a másik pedig az önérzet s az önerőben való bizalom hiánya. Ez pedig öreg hiba. Álhitből, félelem­ből, téves lojalitásból és ok nélkül nem szabad ám az em­bernek bábokká alakulni, mert hiszen igy életünk hasonló lesz a csigáéhoz, már pedig a csiga tudjuk, hogy összehúzza ma­gát, azután nyújtózkodik egyet és ezzel egy csigalépéssel odább ér. Minden csuszó-mászó igy változtatja a helyét. De igy nem fogunk célt érni soha! Higyjék meg kérem, hogy a mai világban egy-egy helyen alkalmazott vaskos gorombaság, némelykor többet ér minden szerénységnél. Nekünk pedig, magunk között, az összetartásra, a köl­csönös kollegiális szeretetre, az egymás támogatására és meg­becsülésére ma talán nagyobb szükségünk van mint valaha,

Next

/
Thumbnails
Contents