Nemzeti Népművelés, 1908 (1-9. szám)
1908-02-15 / 3. szám
2. NEMZETI NÉPMŰVELÉS 1908. február 15. nak, bírókra kelnének s ők maguk is leráznák a közönyt, megcsontosodott következeteséggel bele néznének az életbe, abba, mi az oka, annak, hogy a tanítót nem értékeli az emberiség. És ha azt látnák, hogy tudásuk hiányán épült íel a társadalom hidegsége, merüljenek a tanulásba, szavukat emeljék fel emberiesen, következetesen, önérzetesen, értéküket tudva de :om alázkodón; egyesüljön állami, felekezeti, kö ségi, társulati tanító közös célban: a népek vezetése- dolgában. Bizonyos, hogy az erős lelkek állandó munkája, a megnem ingatható akarat erő célhoz jut. Előbujik a kikeleti hóvirág a hólepel alól, kibontja szárnyát a tehetség bár ezernyi akadálya van. Csak a lemondást, a lusta egykedvűséget ne ismerjük meg és ezt ne tanítsuk. Mentői kegyetlenebb sebet üt rajtunk az élet, annál szilárdabban verjük a sarkunkat arra a talpalatnyi földre, a hol szembe nézünk a veszélylyel. Az ne busitson, ha szemét emberek, ellenségek vicánkolnak előttünk, hogy ártsanak, mert azt tartsuk a mit Gambetta mondott: „Nem tudom mi boldogít jobban, az-e, hogy minden tisztességes ember jó barátom, vagy az, hogy minden jellemtelen gazember, ellenségem.“ Semmi se sújtson le bennünket, csak az, ha a lélek puhúl vagy lustái. A lusta lélek meginog hamar, alatta elvész az ember. Hanem ha a lélek acél, róla az élet sasmadara holtan pottyan vissza. . . Nagy, mély boldogság van abban, ha az ember szenvedéseit nyugodtan viseli. Úgy hozzá lehet szoktatni a lelket, hogy aztán az ember a kisebb bajokat szinte kacagja. Mennyi előkelősége van annak a léleknek, a ki a sok öngyilkos halála okát megnem tudja érteni, csak az embert sajnálja, szánja, vagy kacagja. Ezek az igazi emberek, a kik megélnek s ma, vagy holnap, de egyszer bizonyosan boldogulnak. Bár megértené ezt sok fiatal kollégám, a kiket valami vityillós iskolába vetett a sors. Innen is kirepül az ő lelkűk, ha megnövesztik szárnyát. Itt lehet csak igazán kicsiszolni a lelket! Erős embereket az élet szenvedései tesznek. Mentői több jut ki a szenvedésből, annal edzettebbé válik, mentői merészebb az, a ki vele szembe száll. Utóbb a szenvedés se őröl: de a boldogság órái értékesebbek. Mert örülni is csak az tud igazán, a ki szenvedett. Ezt nem tudta az a szegény tanítónő, a ki állás hiánya miatt elemészwtte magát a Dunában. Persze ö iskolát végzett, tanitónőképzőt s azt hitte, hogy csak tanítónővé kell lennie. Pedig-pedig kikerülhetett volna belőle valami más foglalkozású személy is, ha az életet szereti, ha vele szembe mert volna vele nézni. Verner Jenő. Praktikus módszer. Tantestületi elnökök, ha valamelyes indítványotoknak nem tudtok többséget szerezni, ha kétségtek van a felöl, hogy vájjon elfogadják-e a hivatalos egyesület valamely csodabogarát, ajánlunk valami kitűnő receptet. Budapesten, az ország fővárosában fényesen bevált. Az ominózus dolgokat az ülés végére tegyétek, az ülés napirendjét pedig húzzátok ki valami nagy lélekzetű értekezéssel, a hol az előadó 8-tól 12-ig egyfolytában beszéljen. Akárha közhelyeket is, csak beszéljen, a mig a hallgatóság kinem dől, vagy meg nem szökik. Most, hogy Budapesten a hivatalos egyesületnek új alapszabálytervezetét tárgyalják, az a rendszer, hogy egy jobb sorsra méltó, igazán tudós embert beültetnek előadónak s a mikor mindenkit a fizetésrendezése érdekelne inkább, a hírneves professzor az elkeseredett emberek zajában kénytelen különben érdekes előadását megtartani. Az idő egyre halad, bár állni látszik, az elnökök mesterségesen huzzák-halasszák az előadást, csakhogy az alapszabály tárgyalása előtt még elszökjenek az emberek. Mikor aztán erre kerül a sor, marad 10—12 ember, a kik el nem menekülnének, mert nekik rendeltetésük van, ők t. i. a szavazógépek. És szavaznak úgy, mint a parancsolat. Az alapszabályszervezet, bár mindenki fázik tőle, keresztül megy, mert a módszer fényes. Akárki találta ki, szabadalmat kérhetne reá. A kultuszminiszter pályakoszoruzná. Hát „ne csüggedjünk“! ? Van egy jó olasz közmondás, mely azt mondja: „az igazság mindég a tölszinen úszkál, mint az olaj“- Ez azt jelenti, hogy ar életben nem az igazságok fenekét kell keresnünk, hanem azt, ami hozzánk legközelebb van, szinte a szemünk előtt úszkál. Én hinni akarom, hogy ha „dunántúli tanító“ kartársam is ott kereste volna az igazságot, neki is megvolnának már azok a gazdag tapasztalatabi, melyekkel megláthatná azt, amit annyian nem látnak meg, mert szemet hunynak felette, avagy nem akarják meglátni: igaz oldalával a mi tanítói életünket. Voltam Budapesten a fényes kapu előcsarnokában, órákig ácsorogtam a márvány folyosókon s lélekzet visszafolytva leestem a méltóságotok és nagyságosok ajtaja előtt a percet, hogy pár pillanatra beléphessek oda, hol egyes személyek és egész családok élete vagy halála függ a nagy urak jóindulatától. Láttam ottan más szakmabelieket fényes lakcipőben, elegáns szalon kabátban, nehéz arany óralánccal a mellükön s villogó gyémánt gyűrűkkel ujjaikon, amint fesztelen kényelemmel szívták illatos cigarettáikat; mig a szürkék, a baga- telek, a tövissel koszoruzott érdemek, szepegve állottak, szerényen meghunyászkodva az ajtó körül.
