Nemzeti Népművelés, 1908 (1-9. szám)

1908-02-01 / 2. szám

1908. február 1.

NEMZETI NÉPMŰVELÉS.

3.

sei dotált papot, — aki fizetését rendes fizetési Ívvel és havonként, már 25 év óta tehát a buziásfürdői m. kir. adóhivatalból huzza, — az illetékes tényezők becses figyelmébe ajánljam.

Nincs szándékomban ez úttal arról diskurálni a tisztelendő úrral, hogy: minden magyarországi iskolának kötelessége a magyarállam nyelvét terjeszteni a magyar állam polgárok között, akik maradjanak ámbár románoknak, szerbeknek, szászoknak, de anyanyelvűk mellett saját jól felfogott érdekükben tudjanak az állam nyelvén is; mert hiszen hiába való dolog volna a vaknak színekről beszélni, de kérdeni bátorkodom: hova gravitál a tisztelendő úr! ? Mire támaszkodik és honnan veszi a bátorságot támadólag lépni fel a magyarság és a magyar állam eszme ellen ! ? Ha „magyar gyűlölő“ meg kell vonni tőle a kongrua segélyt és a közalapítványi uradalomból nyert össes beneficiumokat: a föld haszonélvezetét, fa általányt stb. Menjen Bratianuhoz, folytassa ott konkoly hintő szerepét, de Ézsau szőrös kezével ne utánozza itt közöttünk a Jákob hangját. A mi sok, az sok. És ha ez a példa erélyes megtorlás nélkül marad, úgy „de la Jancu“ úr többi alteregója is vérszemet kap a brutalitásoknak superlativusára lépni, a nekik sehogy sem tetsző hazafias tanítókkal szemben.

Tizenkét esztendeig működtem a legexponáltabb nemzetiségi vidéken s ezen idő alatt bő alkalmam volt már nekem is akárhányszor a nemzetiségi izgatok taktikáját kiismerni és megbotránkozással tapasztaltam a magyar iskola szelleme és az állami népoktatás ellen űzött nyílt és titkos agitációkst. Négy és fél esztendeig voltam szakadatlan küzdelemben olyan darázs fészekben, ahol az egyik elődöm öngyilkos lett, az utánam következő pedig nem bírta ki tovább egy pár hónapnál és inkább megszökött, mintsem hogy ott eméssze fel az életét. Igaz, hogy én is bele őszültem, de azért a végsőig kitartottam.

Ám de ez csak egy kis sub rosa megjegyzés volt, a téma ez úttal az, hogy: egy hazafias érzelmű román tanító kénytelen végső elkeseredésében a magyar lap védelme alá menekülni, saját papja üldözése elől. A hittyiási gör. kath. iskola román tannyelvű, tanítója azonban egy jóravaló derék ember, aki örömmel beszél magyarul és szeretettel oktatja növendékeit a magyar szóra. Voltam az iskolájában „Isten hozta“-val fogadtak a növendékek, találkoztam velük az utcán „Kézit csókolom“ volt hozzám a köszönésük. Tanítványaim is voltak tőle sokan. A többek közt az ő saját gyermeke is hozzám járt az iskolába. Soha nem felejtem el ezeket a gyermekeket, hogyan robotoltak nap-nap mellett rongyos bocskorban és egy kis vékony darócban 6 km-nyi utat esőben, hóban, sárban, fagyban, ezen jóravaló derék tanító biztatása és buzgolkodása folytán, csak hogy az általam vezetett állami iskolában gyarapítsák magyarnyelvi tudásukat.

Persze, hogy ez egy magát Jánkutól leszármazónak vallott pópának sehogy sem tettszett, mert azt szeretné, hogy az ő kreatúrája töltse be ott a tanítói állást; azt szeretné, hogy az ő intimusa vezesse az iskolát és az ő szellemével szaturálva kerüljenek ki a zsenge, fogékony lelkek az életbe. Ez a szellem pedig oda kulminál, hogy inkább bezárja a

tisztelendő (:?:) úr saját — noha államilag segélyzett — iskoláját, mint sem, hogy ott magyar szót halljon és magyar érzületü nevelést lásson.

Hát ugyan mit akar „de la Jancu“ úr? Talán arra gondol, hogy ha Szt. György lovagnak nagy érdeme volt az, hogy egy sárkányt agyon ütött — noha még ez sem teljesen bizonyos — menyivel nagyobb lesz majd az ő érdeme, ha a békés egyetértést ilyeténképen bolygatja meg és több magyar érzelmű sárkányt üt agyon. Minden esetre, e cselekedete nélkül véve továbbra is ott penészedhetett volna meg az ismeretlenség homályában; ám de igy egyszerre ösmert lesz, kinyomatja a sajtó, beszélnek róla is talán, .... no de hagyjuk, biztositom róla, hogy ezért veres ővet nem kap.

Egy azonban bizonyos és ez az, hogy: sok kellemetlenségük van és erős küzdelmet kell vivniok nemzetiségi vidéken a magyar tanítóknak. De azért csak szolgálják becsülettel és kitartással hazánk szent ügyét, ne riadjanak vissza mindjárt a nehézségekül és ne hagyják ott egy-kettőre azt a helyet, ahova a kötelesség állította őket. Legyenek meggyőződve, hogy a hűség és kötelesség helyes teljesítése — akárki, akármit mond — elvégre is a leghelyesebb élet szabály, amely célhez vezet. Mi jól tudjuk azt, hogy sok kellemetlenségeik vannak, sőt talán itt—ott biztonságuk is veszélyeztetve van, de az ily nehéz helyen ne szűnjenek meg a felebbvaló közigazgatási és tanügyi hatóságok ostromlásával és ha nem használ, egyenesen a miniszterhez kell fordulni. Végre is ezeken a veszedelmes pontokon joga van a tanítónak a vármegyei és állami hatóságok támogatására és ha ez nem adatik meg, úgy a miniszter bizonyosan orvosolni fogja a panaszt.

Mi pedig, nem csak lapunk programjához híven, de egyéni érzelmeinkből kifolyólag is tért fogunk engedni mindenkor az igazság ügyének Ettől nem tántorodunk soha. Ám tartsanak kellemetlenkedőknek oda fenn. avagy ne szeressenek oda lenn, előadjuk tényállásunkat. Olvassátok mindanyian, okuljatok és szervezkedjünk.

(Székelykeve.) Czáró János.

Jubileum.

Ezen a címen Váradi Antal az Ország Világ ragyogó tollú főszerkesztője gyönyörű cikket irt a Budapesti Naplóba abból az alkalomból, hogy Újházi Ede a Nemzetiszinház nagy művésze az Országos Színi Akadémiában 25 év óta tanít. A kitünően szerkesztett lapból szokásunk ellenére átvesszük a cikket, mert úgy véljük, ez a magyartanitóknak a bibliája. Sok szép sor van abban, a mit a magyartanitóknak betéve kellene tudni.

De beszéljen maga a cikk:

Lehet a művészé, lehet az iskoláé. Az iskola: fogalom, a művész: élő egyéniség. Az iskola csak az a hely, ahol művészek a tanítás munkáján fáradoznak. Mert minden tanító: művész. Valakit valamire megtanítani, mindig involválja annak a léleknek a megértését, amelybe valamit átplántálunk. Viszont megtanítani valamit, ugyanezen a megértésen alapul. Ha két lélek nem érti meg egymást, abban semmiféle igaz