Nemzeti Népművelés, 1908 (1-9. szám)
1908-02-01 / 2. szám
4. NEMZETI NÉPMŰVELÉS. 1908. február 1. ság meg nem fogan. A tanítás művészete tehát abban áll, hogy egy lelket megértsek s vele magamat megértessem. A művészet tanítása különösen ilyen. Hogy én festővé képezzek valakit vagy szobrászszá, kell, hogy olyan tisztán lássam a lelki diszpozíciót, mint ha a lelkét boncoltam volna. Ad impossibilia nemo tenetur, ha ezt a talentumot benne meg nem találom, akkor a tanításom kárba veszett. Lehet, hogy más megtalálja. Az közelebb tud férkőzni a lélek belsejéhez. Azért csalhatatlan mester nincsen. Azért abszolút Ítélet, képzés dolgában vakmerőség s a lélek olyan, mint az akaratos zár, mely minden kulcsnak ellenáll, egy erős ütésre azonban felpattan. A mester képe előtt térdelő Raffaelben egyszerre lobot vet az isteni szikra. A sokáig tévelygő tanonc egy lépéssel mesterré lesz. Hogyan? — Ez a tanítás művészete. Mert, amint német közmondás szerint tudósok nem potyognak az égből, úgy művészek sem ugranak ki készen a Jupiter fejéből. Hosszú és fáradságos útja van a technikának, amely nélkül pedig művészeti stil nincsen. Minden művészetnek megvan a technikai része, melyen uralkodnia kell annak, aki mester akar lenni. Ezt könnyű tanítani. Itt, ezen túl kezdődik aztán a művészeti oktatásnak az a része, amely főrészben szuggesztió. Ezért ált minden tanítvány eleinte a mester befolyás alatt s másol, vagy utánoz. Az eredetiség szárnyai csak később bontakoznak ki. Legnehezebb a dolog a szülészeti tanításnál. Harmincöt évig foglalkoztam ezzel a kérdéssel, sokszor csüggedtem s kezdtem lemondani, azt a meggyőződést szorongatván magamban, hogy a színészetet tanítani nem lehet, mig aztán évtizedek munkája, próbálgatása praktikus rendszert érleltek meg bennem, amelylyel kísérletet tettünk; hosszú évekig tartott a kísérletezés, de az eredmény végre igazolt bennünket. Van a színészet tanításának útja és módja. Nagyon nehéz, mert sehol sem kell az egyéni lélek-szabadságot annyira respektálni, mint ott, hanem ha erre vigyáz s azt a határt át nem lépi a mester: a munkája nem eredménytelen. Szóval, nem szárnynyiráson kezdődik a tanítás, hanem szárnynövesztésen. Nem akaratbénitás, hanem karakterképzés az egyik eleme. De minek untassam én az olvasót — ha van — akadémikus értekezéssel ? Most arról van szó, hogy ki jubilál és mért jubilál? Újházi jubilál s vele egy iskola, amely a szinészképzést tűzte ki föladatául. Az iskolával most nem foglalkozom. A mesterrel inkább. „A hajdani színészeket nem tanította senki. Mégis ekkora meg akkora színészek voltak.“ Nem igaz. A hajdani színészeket igenis tanították. S ahhoz képest, ki tanította őket és mire, lett belőlük valami, vagy nem lett semmi. Mese a régi színészek abszolút művészete. Kezdetben a legnagyobb elnézésre szoruló dilettantizmus élt a színpadon. Egykorú, pártatlan kritikák világosan beszélnek róla. Kelemenék művészete ma meg nem állhatna. De hát hol tanultak volna és kitől? A legkétségbeejtöbb tapogatódzással kezdték s korán abbanhagyták. Ott és akármikor az Egressyek és Tóth Józsefek kora kezdődik, akkor már a tanulás is megkezdődött. Hogy ezeknek ki volt a mesterük? Olvassák el Egressy iratait, vagy hallgassák meg Tóth Józsefnél, Uyefalvi Kovácsi Máriát, aki szem- és fültanuja volt annak a sziszifuszi munkának, amelylyel a kezdet művészekké lettek. Csakhogy azoknak maguknak kellett összehordani még az anyagot is hosszú próbálgatás után eltalálni a „miként“-et, amit ma készen, a helyébe hoznak a müvészjelölt urnák, akár csak az ebédet. Ezek a művészet self made man-jei, s előbb három, négy ilyen hatalmas embernek kellett előre menni, utat törni, hogy a következő generáció nyugodtan mehessen utánna. Self made man Újházi is. Az ő iskolája az élet, az ö tankönyve a lélek. De hogy azt olvasni tudja valaki, ahhoz olyan különös Istenadománya kell, amilyen neki van. Tehát, ha művész-képzésről van szó, ne tessék mindig az óriásokra hivatkozni, akik tanítvány és mester voltak egy személyben, mert engedelmeskedni tudtak önönmaguknak, mikor önön- magukra kirótták a pensumot. A mai gyöngébb lelkektől ezt hiába várod. Azoknak iskola kell. Azt, hogy a színészeket tanítani kell, már száz esztendő előtt érezték, tudták a színpadon. Egy súgó ajánlkozik a múlt század elején a magisztrátusnak, hogy ő egy kis fizetésért tanítja a színészeket. Nem adtak neki. Mátrai Rothkrepf Gábor egy egész tervezetet dolgozott ki a színészek tanítására vonatkozólag. Temesvárott már alakot is öltött egy ilyen ta- nitóiskola eszméje. Pesten már a Hacker-szálában tartott Ben- ke atyus tanításokat, a budai színház színpadán pedig Sent- péteri óraszám magyarázta a kezdőknek a szerepfelfogást és karakterábrázolást. A nemzeti színház rendezői, különösen a negyvenes években, lelkiismeretesen próbáltak megfelelni tanítói szerepüknek. Mert minden rendező egyúttal tanító. Amelyik nem az, az csak ügyelő. Avagy nem tanitja-e a vígszínház előadási próbáin Ditrói a maga müvészseregét ? Egyszóval: tanítás mindig volt, mert anélkül nincsen felfogás, ösz- szejátszás, együttes és ennélfogva siker. 1865-ben pattant ki annak az eszméje, hogy állítson az állam egy szinésziskolát. Tetté lön. Az iskola felállott, Festetich gróf lett az első igazgatója, Gyulai Pál volt az aligazgató, később Szigligeti, aztán Szigeti József, tanárai a Nemzeti Színház legjobbjai, mindjárt kezdetben Egressy Gábor, Tóth József, aztán Paulay Ede, Szigeti József s később jött a nyomukba a már általam vezetett újabb nemzedék, s öt évvel az én munkásságom kezdete után jött oda Újházi Ede s munkálkodik mostanáig. Az ő művészetét boncolgatni háládatlan dolog lenne. Hogy én azt megmagyarázzam, miben áll az Újházi művészi mivolta? Ahhoz egy kötet kellene, vagy egy sor. De azt az egy sort nagyobb művészet volna leírni, mint azt a kötetet. Csak egyet akarok kiemelni mégis. Hogy Újházi művészete nem csupán adomány, hanem mély gondolkodáson, szigorú tanulmányon alapuló mesteri fölépítés, ezt jegyezze meg magának minden művész növendék. Ezek az urak tudniillik megnézik Újházit, látják, hogy az, amit ő csinál, valami olyan természetes, egyszerű, igaz, hogy az magától világit. No, gondolja magában a jelölt ur, ez csak nem nehéz ? Ezt mindenki megtudja csinálni? Ezt csak nem kell tanulni? És elhatározza magában, hogy ő — művész. Se kisebb, se nagyobb, csak Újházi . . .
