Nemzeti Népművelés, 1907 (1-24. szám)
1907-10-01 / 18. szám
4. NEMZETI NÉPMŰVELÉS. 1907. október 1. tanító csak bábáskodik a tanulóval, hogy ez gondolatait könnyebben szülje meg. Sajnos, messze vagyunk még attól, hogy iskoláink ez új stílus számára mindenben alkalmasak legyenek. Kevés a hely, sok a tanuló! Kevés a kísérleti eszköz és kevés a kísérleteket irányitó tanár! Az eredmény, hogy igazi tudás helyett beérjük szólamokkal, tetteket érlelő érzések helyett érzéskifejező szavakkal csaljuk egymást, sőt önmagunkat is. Szegények vagyunk anyagiakban az új iskolai stílushoz. A bíró: Ha az új iskolai stílus a cselekvő kéz stílusa, mit jelent a nem kísérleti tárgyaknál? Én: A cselekvő kéz csak szemléletes kép az önként cselekvő lélek kifejezésére. Ahogy minden gyerek játékaiban egész leikével van ott, úgy kell a tanulásban is minden erejével közreműködnie. Az osztatlan lélek tudja csak kellően szabályozni a szóval táplálkozó fület, a színnel és vonallal élő szemet és a minden valósággal foglalkozó kezet. Észreveszi a fül és a szem hamiskodását, rendreutasitja, munkára serkenti, kitartóvá teszi. Letöri, ha kell, a cselekvő kéz az elbizakodottságot féyifta meg akarja fosztani azoktól a finomságoktól, melyekhez csak a szó és szin erejéből juthat. Igaz: „Az iskola én vagyok“, de az iskola a gyermekeké, nem az enyém. Sokszor elgondolkoztam azon, miért olyan nagy a külömbség az óraközökben egymással foglalkozó és az óra alatt tanuló gyermekek közt. Óraközökben is akárhányszor egy az előadó a gyermekek közül s a többi hallgat. Micsoda más hallgatás ez, mint mikor mi tanítunk! Hogy beszél a különféle tartásban nyugvó test! Az arcok izomvonalaiban és vérhullámaiban hangtalanul is hogy él az alkotó lélek! S óra alatt a merev, egyenes vonalban ülő gyermekek arca valóságos temetője a megfagyott gondolatoknak és érzelmeknek. Óraközökben gazdagon vannak a tanuló beszédjének zenei szépségei, melyeket pillanatonkint változó erővel plasztikussá tesznek a gesztusok. Az óra alatt felelő gyermek beszédje az a súlytalan, ritmus nélkül való üres hangkapcsolás, mely kiáltón hirdeti, hogy az elmondott szavakban kifejezett gondolatokhoz alig van köze az elmondó- nak. Aki félórával ezelőtt még csupa bájos kerekdedség volt, most csupa szögletesség. Kis tanítványaim a felsőbb leányiskolában ép oly biztosan hátradugják kezüket, ha a padok elé varset mondani jönnek, mint alsóbb osztályú tanitónöven- dékeim. Ez a megszokott iskolai stílusuk, melyből hiányzik az arckifejezés és a gesztus. Pedig oly jogos az Ignotus kérése, hogy ne nézzük le a gesztust, mert nincs az a kidolgozott nyelv, mely tökéletes tolmács volna. „Elmédtől a nyelvedig annyi minden elpotyog, hogy valóban a kezed kell hozzá, hogy legalább egy részét megmentsd. Aki eltilt a gesztustól, az arcjátéktól, beszédedet egy csomó kultúrfokkal taszítja mélyebbre.“ Sokan nagyon is a német szó értelmében magyarázzák a nevelés fogalmát: nagy erővel „húzzák“ fel a tanulókat a tudás meredekén. A bölcsesség a magyar szóban van, mely szerint a zsenge léleknek önmagából kell nőnie és mi csak növelhetjük. „Tanulni annyit tesz, mint élni azok tapasztalataival, akik előttünk éltek“, mondja szintén oly igazán Ignotus. Tehát élni kell a mások tapasztalataival, hogy magunknak legyenek gondolataink, nem egyszerűen megszerezni a hagyományokat. Kifogyunk az ilyen szerzéshez szükséges aprópénzből, csakhamar. A cselekvő lélek stílusa szerint hitelét veszti a pedagógusok az a hitvallása, hogy az a legnagyobb tanítóművész, aki legjobban tud kérdezni. Vannak az iskolában is az egyéniség szabad fejlődésének elég hívei, akik örvendenek annak, ha tanítványaik az ő tapasztalataikkal akarnak, élni és nem tekintik csalhatatlansági koturnusuk ellen való támadásnak, ha a tanulók feleletek helyett kérdésekkel fordulnak hozzájuk. A vasutas: És van az ilyen iskolában fegyelem? Én: Van — élőfegyelem, mely nem borul fel, ha egykét tanuló váratlanul és talán épen egyszerre tör ki a kérdéseivel. A tanítónak csak kissé nagyobb éberségre, kifejező képességre, no meg elegendő gondolatra van szüsége. Ha még egy-egy ötlet is kikerül a háztartásából, akkor az eleven fegyelem, művészi magaslatra emelkedik. Hogy mi az az eleven fegyelem? Mikor az emberek figyelmeztetés nélkül is megérzik, hogy az együtt lét összhangját — nem a szomszéd zavarta meg. A müveit családokban ilyen a fegyelem. Az iskola pedig nagy müveit család, melynek demokratikus feje, nem pedig zsarnoka a tanító. Az ilyen iskolában a tanulók mindég együtt dolgoznak s mindég úgy érzik, hogy épen azt csinálják, a mi után vágytak. Ez az érzés a legnagyobb nevelő erő, mert a gyermek lelkét egész mélységben kitárja előttem. — Hadd mondok el egy példát idei emlékeimből! — A felsőbb leányiskola I. osztályában olvastuk Jókai szép leírását a hortobágyról. A zárni puszta halmairól és három kútjáról azt mondja, hogy olyan, mint a Golgota. Nehány szóval megmagyaráztam a hasonlat alapját és figyelmeztettem a leánykákat, hogy az aradi vár mögött van a mi nemzeti Golgotánk. A hogy Jézus az emberiség boldogságáért halt meg, úgy halt meg a magyar nemzet boldogságáért az a Tizenhárom. Ők, a szabadság magyar vértanúi. Azt hittem, készen vagyok, olvashatunk tovább, hiszen megmagyaráztam, a mit a gyermekek lelkében homályosnak gondoltam. Mondja azonban az egyik leáuy: Nem mind a tizenhárom vértanú volt magyar, Damjanich szerb volt. — Végig nézek az osztályon és látom, hogy több szempár, várakozással csillan meg. Köztük olyan leánykáké, a kik a családi körben ritkán hallanak magyar szót, a magyar érzést az iskola gyökerezteti csak meg jól bennük. Nem az olvasást, hanem a beszélgetést folytattam tovább. Egyszerű mondataimmal és őszinte érzésemmel közvetlenségre törekedtem, mikor a maguk fejével szabadon gondolkodó kicsinyeimmel megéreztetni igyekeztem, hogy a Damjanichoknak idegen volt a szavuk, de magyar volt a tettük, melylyel a magyar igazságot védték. Mikor pár pillanatra megszakítottam mondataimat, hogy az arcokon látható érzés a kézi szivekben mélyebbre ássa medrét, csillogó szemmel é§ kicsattanó hangon mondja az egyik német anyanyelvű leányka: „Ugy-e tanár ur mindenki ahhoz a nemzethez tartozik, a melyikkel a szive érez?“ Jobban nem tudtam volna befejezni tanításomat, mint a gyerek szavaival. Nem is kerestem más szókat. Valami meg
