Nemzeti Népművelés, 1907 (1-24. szám)
1907-05-15 / 9. szám
2. ÉV. NAGYBÁNYA, 1907. MÁJUS 15. 9. SZÁM. NEMZETI NÉPMŰVELÉS TAN- ÉS NEVELÉSÜGYI SZAKLAP Megjelenik minden hó 15-én és 30-án. ELŐFIZETÉSI DÍJAK, melyek a lap kiadójának: KOVÁCS GYULA, könyv- és pa- pirkereskedő czímére, Nagybányára küldendők: Egy évre . . . 6 K. Fél évre . . . 3 K. FELELŐS SZERKESZTŐ PÁLINKÁS BÉLA. FŐMUNKATÁRS: VERNER JENŐ Minden, a lap szellemi részét illető közlemények a felelős szerkesztő nevére Fiume, belvárosi áll. isk. (Via deli’ Ospedale) küldendők. Kéziratokat nem adunk vissza. Albert gróf tanulnak. Szinte úgy Svájczban és Belgiumban is. Ott elfogadott kulturális rendszer, hogy a népiskola mentői több ismeretet nyújtson, ez által jobban előkészítse az embert az életnek. A népoktatási törvényjavaslatot a Nemzeti Népművelés magyaros becsületességgel megbírálta már fmáncziális szempontból, elmondta a sorok között, hogy nincs okunk valami nagy örömre, a fizetésrendezés nem rendezés, csak egy darabka koncz, hisz nincs rajta semmi A javaslatnak nem a pénzügyi oldalát nézzük most, hanem azt, menynyiben felel meg a magyarosodás ügyének, a kultúrának, annak előbbre menetelének szempontjából. Láttuk a parlamenti vitában, hogy a nemzetiségi képviselők micsoda habzó tajtékkal köpködtek a magyarnyelv tanítása ellen. Azzal a hülye érvvel fondorkodiak : hogy az oláh nemzetet butítja a több nyelvű tanítás s igy nemzetiségi nyelv mellett a magyarnyelv tanítása csak meg- terheltetést okoz. A Néptanítók Lapjában éppen most olvasok Szabó Elemér tollából egy nagyon sötét képet, melyben a hunyadi felekezeti oláh iskolákat mutatja be. A sütet Ázsia pironkodva húzhatja meg magát az előtt a sötét ország előtt, melyről Szabó Elemér beszél. A butaságban a mi szegény türelmes országunk felül kerekedett. A hunyadi oláh papok nem azért buták, mert gatyaszárban járnak és ganéjt hánynak, hanem azért, mert közöttük tálon tűí sok van, aki a nevét nem tudja leírni. A bocskoros pópák mégis iskolaszéki elnökök, akik a kultúránál többre becsülik a pálinkás bütyköst. Ők az irányítók abban a szalmafödeles viskókban, ahol az ablakokon alig fér ki az öklöm s ahol hering módra a földön szorong egy-két száz gyerek. Az esőverte alacsony einbergyiikolónak: iskola a neve, a hol szotvakos pipáju, robosztus paraszt legény a tanító. Uram Isten, mit taníthatnak ezek a tanítók, mikor ezeknek arczán ordít a butaság, a tanulatlanság s akik csak telente tanítanak napi egykét órát, tavaszszal sietnek szántani, nyáron meg markot verni a kaszások után. Ebbe az iskolákba akar most e törvényjavaslat bevinni egy kis szellemet. Nosza vicsorítanak is a nemzetiségek. Képviselőik pestises beszédeket vagdosnak a magyarokhoz, Vajda Vojvoda egy elszabadult örült bátorságával rohan nemzeti államunkhoz s tagadni meri, hogy azé a haza, aki vérével szerezte. Mindezt azért teszi, niert a törvényjavaslat megakarja tanitani az oláh, a tót gyerekeket is — a magyar beszédre. Csak azért, hogy minden honpolgár ismerje meg hazáját, tudja becsülni s mely neki kenyeret ad, tudjon látni és kiragadja az oláh agitátorok kezéből, kik addig pőrére velköztették a népet, elszedték előle a falatot. Az oláh pópáknak, ügyvédeknek és szövetkezeti igazgatóknak az ősbutaság imponál. Mentői sötétebb ország, annál több a garas. Nekik ez a politikájuk, mely tejfölt termel. Mit bánják ők, ha az embernyuzás szörnyű rombolás képében meghal a kultúra, elnyomva van a népszabadság. He- ruba az nekik ! A fő az, hogy az ő kéményük füstöljön, az ők konyhájukban rotyogjon a hús és az ők bugyéllárisuk legyen tele bankóval. A nép csak annyit egyék krumpliból, meg puliszkából, hogy éhen ne veszszék, hogy legyen anyag, akiből ki íehet sajtolni az utolsó krajczárt. És a t. néppárt siet gratulálni a nemzetiségek akcziójához. Ok is félnek a kultúra előhaladásá- tól, mint a macska a hideg víztől. Nagyon kemény dió nekik a törvényjavaslat: az a törvényjavaslat, mely keztyüs kézzel bánik a t. felekezetekkel és amely a jogokat kétmarokkal nyújtja s a kötelességből — biz Isten keveset kíván. Félnek attól nag}on, hogy a tanító, h» egyszer komolyan fogja fel a szerepét, akkor az ő maszlagjaikat nem tudják apró pénzre váltani, kevesebb lesz a sallárium s igy a parochiákon nem lesz olyan nyugodt a tétlen élet. Nagyon irtóznak ettől a gondolattól, hogy a tanító világos észszel, tudással, önérzettel egyszer csakugyan oda áll a nép közé és annak kinyitja
