Nemzeti Népművelés, 1907 (1-24. szám)
1907-04-30 / 8. szám
2 NEMZETI NÉPMŰVELÉS 1907. április 30. Az Önérzet egészséges fejlődése művész kézzel formálja lelkünket. Kifejező erőt vés bele az öntudat: melynek hajtása az önbecsülés. Viszont ez is ágas- bogas koronát, avagy virágot termel: melyet a mások megbecsülésének nevezek. Magunkat megbecsülni, másokat megszeretni, ebben van az ember szó fogalma. Mihelyt úgy élünk, mint ember, megértjük az emberi czélokat. így élni a tanítónak, kinek feladata az ember- nevelés, nem is nehéz, ha csakugyan tanítók vagyunk. És hát tanítók vagyunk, miért ne szövetkezhetnénk egyetértve? A marakodás elválaszt bennünket s sok száz erő megunja a békétlen útat. Visszavonúlnak és lusta egykedvűséggel nézik egy-két rajongó czéltalan álmát. Míg akkor, ha mind a zászló alá állana: fölújulna a hit, mint valami lűzoszlop a csillagos éjszakában. A mának nem a tuczat-emberekhez illő rendeltetése van. A ma tanítóinak nagy, széles szárnyakon kell repülnie s magával ragadnia a kételkedőket is. Ápolnunk kell az önérzet erejét, hogy szeretni tudjuk társainkat. Mihelyt leütjük az irigység fejét: valami szent hozsanna hív majd a tömörülésre. És akkor a jövő iskolájának, az abból kikerülő társadalomnak is más képe lesz. Az emberek nem tülekednek a gonoszságban, hanem szeretelük egyre nő, mint a tavaszi napsugár ereje. A panamázás világából kicsatolja a sok konkolyt, hogy a tiszta magot meg ne rontsa. A társadalomnak szíve lesz! Magához öleli a szegényt és nem nézi bálványnak a butont. Nem néz undorral a rongyosra és a selyem előtt nem omlik térdre. Az embert meglátja akkor is, ha czibere-levest kanalaz, nemcsak akkor, ha öblös frázisokat gyárt a pezsgő mellett. Megfogja a kezét a kérges tenyerű munkásnak ép úgy, mint aki Kerpel finomítóval pamacsolja. A tanítóban nem lát ABC mestert, aki kopott ruhában jár, hanem a kultúra emberét, aki fáklyával megy előre. Nem nevel börtönlakókat, mert az éhestől nem sajnálja a krajczárokat. Több lesz benne az őszinteség, mint a hazug jezsuitiz- mus, mely hazug részvét könnyeket ejt, mikor az emberen már nem lehet segíteni. A templomba nem azért jár, mert ott toálet raktárt lát, hanem azért, mert olt Istenét feltalálhatni. A szövetkezés a társadalom megjavításáért lesz. Feladata: hogy belénevelje a néppel való törődést az emberekbe. A jóságot: amely segít. Az eszmét: mely előbbre visz. Az erőt: mely a vészekkel szembeszáll. A kitartást: melynek nyomában javítás lészen. És vájjon ki tagadhatná, hogy népünkkel törődni kell. Ma vezetők híján veszendőnek indult. Faji sajátosságait, szokása szép költészetét lerázza, mint a macska a vizet. Eredetiségében degenerálódik. Sokan azt mondják, hogy csak ízlése finomul, pedig nem igaz, mert rendeltetésétől tér el. Idegen szokásokon idegen eszmék karjai közé dől, amely fojt és zúz. Pusztítja hazafiságát, növeli elégedetlenségét. Igényeit fölcsigázza s vakon rohan vesztébe. Már' pedig a föld csak az marad, ami száz év előtt volt. Az igény nő, a föld mind egyre soványabb, kevesebb lesz. Nem tudja kielégíteni a sok elégedetlent. A na-gy tőkések begombolkoznak s a nép keservével csak a bor mellett foglalkoznak. A kivándorlási statisztikán talán megborzongnak az idegek, de már mentő akczió nincs sehol. A rosszul táplált generáció 80000 halálesete igazában nem hatja meg a társadalmat. Beletörődik abba a konzervatív felfogásba: hogy a tüdővészt nem lehet gyógyítani, daczára annak, hogy a modern higiéna fennen hirdeti, miszerint a tüdő- vészt sikeresen lehet ma már gyógyítani. A fölött is meddő ilyen ujságczikkben vitatkozni, hogy a Dunántúl egyre terjed az egy gyermek rendszer erkölcstelensége. Ki törődik vele? Vájjon bánja-e az a társadalom, amely olyan hangosan sír-jajgat, hogy sápadt, savó szemű korcs ivadékot szülnek a magyar anyák? Az angyalcsinálás pokolian csúnya volta mellett már a bűnnek gondolata is megöl minden szépet az ember lelkében. Milyen más az állat szeretete, mikor szülöttét szoptatja! A nőstény medve halálra marczangolja, aki a fiát bánija s a dunántúli menyecske skrupulus nélkül megöli magzatát, amit szíve alatt hord. Hát lehet ott czivilizácziót hirdetni, ahol az emberhús olyan olcsó és ahol ilyen alacsony gondolkodású az asszony: aki embert nevel? Tanító népem, neked nagyon sürgős és fontos missziód van. A népmentés érdekében össze kell fognod és megyeszerte szövetkezned kell. Mihelyt szövetkeztek, idefenn megalkotjuk a központot, ahonnan az irányitó, vezető munka egységes teltre sarkal. Az se baj, ha vidéken lesz a központ, a fő, hogy legyen. Ne félj, nem leszel erőtlen. A svájczi tanítóság is csak azóta számottevő, amióta a nép vezetését magához ragadta. Ez a munka előbbre való, mint valami száraz pedagógiai téma. A nép vezetésében van a mi erőnk. Vele jót tenni, őt megnyerni, nekünk is nyert ügyünk van. Mert ha a nép mellénk áll, nem lesz kormány Magyar- országon, aki meg mer bennünket mosolyogni és el mer utasítani. Talán nagyobb urak leszünk, mint a katonák! ... A háború szükségtelenségét eltörli a munka és annak emberei. Nem lesz akkor ember, aki meg meri mondani a »féktelen ambicziót«, mert ha merné, menten felpörkölnék az esztelent vagy a czinikust. Mi fogunk diktálni, mert nem mi leszünk a szolgák. És mi kell ehhez? Csak gerincz, tanító testvéreim! De ebből olyan erős,1 amit se hízelgés, se terrorizmus, se szép szó, se korbács ne tudjon meggörbíteni. Hát csak erős gerincz kell hozzá! A nélkül beszélhetünk, firkálhatunk, jajgathatunk, erőnk nincs s aki mégis arról beszél, az vagy esztelen, vagy pedig hazudik.
