Nemzeti Népművelés, 1907 (1-24. szám)
1907-04-30 / 8. szám
2. ÉV. NAGYBÁNYA, 1907. ÁPRILIS 30. 8. SZÁM. NEMZETI NÉPMŰVELÉS TAN- ÉS NEVELÉSÜGYI SZAKLAP Megjelenik minden hó 15-én és 30-án. ELŐFIZETÉSI DÍJAK, FELELŐS SZERKESZTŐ PÁLINKÁS BÉLA. melyek a lap kiadójának: KOVÁCS GYULA, könyv- és pa- pirkereskedö czímére, Nagybányára küldendők: Egy évre . . . 6 K. Fél évre . . . 3 K. FŐMUNKATÁRS: VERNER JEN Ö Minden, a lap szellemi részét illető közlemények a felelős szerkesztő nevére Fiume, belvárosi áll. isk. (Via deli’ Ospedale) küldendők. Kéziratokat nem adunk vissza. A mi erőnk. A mi erőnk a szövetkezésben van. Amig oldott kévék vagyunk, beszélhetünk a mi erőnkről reggeltől napestig, kivághatnak akármilyen zsíros frázist, nem hiszek benne. Ha a Cselő jobbra megy, Csákó megy balra, girbe-görbe lesz a barázda. A széthúzás átka: a mi százados hibánk. Pedig ugyancsak sok szó esett már a kartársi egyetértésről, a kartársi szeretetről. Maga az eszme szinte belefúlt a sok czikkbe, mert míg a sok mondat magasztalja: addig a tantestületi pertpatvarok szemétkotrásán merülnek ki az emberek. Valósággal a nevetségesség számba megy az az ember, aki a kartársi szeretetről beszél. Mert a valóság szinte ökölnyi betűkkel czáfol. Be,téve tudjuk a kartársi szeretet jelentőségét, de azért annál jobban szeretjük hallani a botrányokat, mentői jobban csöpögnek az izgal- masságtól. A sok jó indulatú czikk mázsás köveket dob nagy Galeottó fejéhez, de egy-egy apró pletykáért annyira érdeklődünk, mint valami gourmand a pikáns falatért. Egyetértés? Van ez valahol? Ellőttem mindég gyanús, ha valaki tantestülete egyetértéséről beszél, mert azt vélem, ez az ember fél, hogy kiolvasom szeméből a valót, hát egy kis porhintéssel megakarja vakítani a szememet. Azt tartom, az igazi ember soha sem kérkedik azzal, hogy ő úr. Az egyetértéssel sem volna szabad kérkedni, mert ha tényleg meg is van az egyetértés, olyan az ember, hogy szereti a változatosságot. Talán lesz valaki, aki még nagyobb egyetértést akar s a nagy egyetértésből egyszerre csak kivillan a nagy veszekedés. Ez jellemzi különben tanítói közéletünket. Ne vessenek reám követ, ha e szomorú igazság kiszalad a toliam alól. Életemben annyi bokrétát raktam már a tanító kalapja mellé, hogy ezt a keserű lapdacsot elnézik talán — ez egyszer. És az igazságot elvégre jobb megmondani valahogy, mint sehogy. Tudunk-e mi nagy czélokért egyek lenni? Tudnánk, mert meg van hozzá az intelligencziánk. A múltban számos példa volt, mikor mindannyiunkat egy eszme hevített. Utalok a darabont-világra, mikor az alkotmány megmentése érdekében erősen összefogtunk. Az eszmékben sokszor egyek voltunk, csak a részletkérdésekben tört meg sikerünk. A bugaczi tanító dolgát jobban akarja tudni a városi. A falusi tanítónak nem kell a városi eszméje, mert neki ne diktáljon senki. Vess fel egy eszmét tanítótársam, holnap megtámadnak érte. Támadj meg valakit joggal, holnap jogtalanul feltolakodik valaki védőnek. Amit én csinálok, az nem jó neked, mert nem te csináltad. Az énnek útálatos gőgje röpköd a levegőben. De ebben nem a tanítóság egyedül a vétkes. Az életharcz szörnyű valósága viszi itt a főszerepet. Már ezért is bűn a tanítókat különféle fizetési kategóriák közé sorolni. A nagy harcz vérengző oroszlánokat képez az erősekből, kik megfojtják a gyöngéket. Azért burjánzik az irigység olyan vastagon. Egy munkáért, egyenlő fizetést! Egy czélért, egyenlő megbecsültetést! A falunak éppen úgy kell kultúra, mint a városnak. A falusi felekezeti tanítót ép úgy becsüljék meg, mint az államit. Mindegyik egy urat szolgál: az államot. A tanítói egyetértés nemcsak a társadalmi élet hasznára volna. A szervezett tanítóság tömeg-erejét az állam, a politika, a társadalom is nagyon tudná kamatoztatni — az állami élet fejlődésében. Vájjon olyan nagy nyereség az, ha a tanítók valami halvérű újságban elmennek — legfeljebb a nemi felvilágosítás kérdéséig s nem tovább? Hát olyan jó az,ha a tanítók maguk is beállanak tömeg tapsolónak és a nivelláló korral nem mernek önálló véleményt megkoczkáz- tatni ? Ez csak egyeseknek jó, a tömegnek nem. Emlékszem, mennyire nevetségessé tették — a tanítókat — a napilapok akkor, amikor Wlassics miniszter korában egyik nagyon alázatos kollégánk a tömjént odáig vitte, hogy a Néptanítók Lapjában Wlassicsnak már életében szobrot követelt. Nem okvetetlenkedő, de nem is térdig hajló tanítók kellenek. Emberek, akiknek van önérzetük. Akik tudják: hogy az ő munkájuk nyomán lesznek a nagy urak. Akik tudják, hogy a tanácsosok, akik előtt megállanak, nem bálványok, hanem csak épen olyan hús-emberek, mint ők.
