Nemzeti Népművelés, 1907 (1-24. szám)
1907-01 30 / 2. szám
2 NEMZETI NÉPMŰVELÉS 1907. január 30. vetelni fogjuk továbbra is az elvitázhatatlanul méltányos és jogos követeléseinknek egészben való kielégítését! A magyar tanítóság eleget koplalt és nyomorgóit annak reményében, hogy majd eljő a mi hajnalunk is s akkor, amidőn mindenki megkapta a magáét úgy, ahogy kivánta, akkor verték pofon a magyar tanítóságot egy fizetésrendezésnek csúfolt alamizsna tervezettel ! S hallatlan ! A képviselőházban, decz. 14-én, akadt egy szónok a Szász József képviselő személyében, aki azt merte mondani, hogy ne várja a tanítóság, hogy mindazt, amit az előbbi kormányok elmulasztottak 39 év alatt, ez a kormány tegye meg nyolcz hónap alatt. Hát mit gondol, igen tisztelt képviselő úr, hogy talán azoknak a kormányoknak a mulasztásaiért mi bűnhődjünk ? ! ! A mi rovásunkra akarja a képviselő úr azoknak a bűneit feljegyezni ? ! Látszik, hogy a famíliájában nincs tanító ! Különben is az ország minden rendű és rangú tisztviselője és hivatalnoka éppen attól a kormánytól kapta meg a fizetésének rendezését, mely kormány éppen azon kormányok után következett, melyek 39 év alatt e tekintetben mindent elmulasztottak. Miért legyünk hát mi a kivétel ? ! Azért, mert az istenek tanítónak teremtettek minket ? ! ! Hanem igenis, mikor Bécs ráparancsol a magyarra, hogy az ország költségvetésébe illeszszünk bele egy százmilliós tételt, mert az osztráknak hadihajóra van szüksége, úgy vágódunk az osztrák parancsa előtt hasra, mintha örök időkig a talpát akarnók a kedves parancs örömére csókolni ! Én, aki nem vagyok sem hadügyminiszter, sem másféle miniszter, még kevésbbé politikus avagy diplomata, hanem csak egy szegény, nyomorgó néptanító, én egész határozottan állítani merem, hogy ha a tengerészet részére egy, csak egy hadihajóval kevesebbet építenének s helyette azt az összeget a tanítók fizetésrendezésére fordítanák, fejem vételének terhe alatt állítom, hogy Magyarország nem fog összeroskadni azért, hogy egy hadihajóval kevesebbünk van, de másrészről pedig az ország minden tanítóját, ától czettig, a legnagyobb megnyugvásra ki lehetne elégíteni. Kár tehát olyan országösszeroskadozási frázisokkal bolonddá tenni akarni a világot! 1893-ban, amikor szintén a tanítók fizetéseiről esett a szokottnál több szó az országgyűlésen s amikor még a függetlenségi párt mint ellenzék szerepelt s amely most már nemcsak domináló szerephez jutott, hanem a kormányon is képviselve van, akkor rendületlen meggyőződéssel verte a mellét mind a két öklével, hogy ő nem enged abból, hogy a tanítók 600 frt alapfizetést kapjanak ! Az egek csillagait is leszedték volna ezért! és most?! Hja! kérem, most nem 1893 van! Akkor még nem számítottak a rettenetes függetlenségi tanítóbarátok arra, hogy 1906-ra, 7-re mekkorát fordul velők a világ ; de legkevésbbé számítottak arra, hogy oly bolond idők is jöjjenek, amikor majd azokat a szép ígéreteket az ország tanítósága még elő is szedje s eszébe hozza a kedves függetlenségi pártnak ! Kutya dolog is ám az az ígéret! De eljött a tettek ideje ! Mert az ország tanítóságát most is becsapták! ígérgetik ugyan, hogy a mostani fizetésrendezés „csak az első lépés“ a teljes megoldáshoz, de hát akkor mikor érünk czélt ? ! Nincs tehát más hátra, mint az újra való szervezkedés és rendületlen határozottsággal kell követelnünk azokat a jogosságuk tekintetében el nem vitatható, de nem is túlzott igényeink kielégítését, melyeket anyagi helyzetünk javítása tekintetében felállítottunk ! De követelnünk kell első sorban azt, hogy a fizetésrendezés kedvezményeiben minden tanító, jellegre való tekintet nélkül, egyformán részesüljön. Mert a mostani fizetésrendezés külön osztályba sorozza az állami tanítókat s ismét külön osztályba a községieket s a felekezetieket. Ez nem igazságos elbánás! Mert valamennyinek ugyanazon képzettsége van s ugyanoly szolgálatot teljesít mindegyik. Emiatt tehát egészen jogosan zúgolódhatnak a nem állami tanítók ! Mert nincs igazságos és elfogadható érv, mely meg tudna bennünket arról győzni, hogy a nem állami tanítók nem részesülhetnek oly anyagi ellátásban, mint az államiak. De nem nyugodhatik meg a tanítóság abban sem, hogy, ha a tervezet törvényerőre lép, hatálya csak a f. évi julius elsejével vegye kezdetét. Mert ilyent még nem pipált Európa, hogy valamely törvény előremenőleg lépjen érvénybe oly természetű intézménynél, melynek már jogilag is sokkal előbb érvényben kellett volna lennie, mint ahogy tényleg megszületett. Nekünk tehát oda kell törekednünk, hogy a fizetésrendezésünkről szóló törvény ne 1907. julius 1-én, hanem legalább is január 1-jén lépjen érvénybe — eltekintve attól, hogy mikor lesz belőle törvény, mert még azt is teljes joggal követelhetné a tanítóság, hogy érvénye 1906. jan. 1-től számíttassék. Sérelmes továbbá reánk nézve az is, hogy a tervezet az alapfizetést nem 1400 K-ban állapítja meg. Hogy ehhez minden kétséget kizárva joga van minden tanítónak, ez oly meg nem dönthető igazság, melynek megczáfolására még a leghatalmasabbnak látszó, titáni erejű érvek sem állhatnak meg. Kell tehát, hogy a magyar tanítóság rendületlen kitartással tartsa fenn jogos igényeit s egy pillanatra se hagyja abban követeléseit! Mert ha megelégszünk - csak egyelőre is-azokkal a kol-
