Nemzeti Népművelés, 1907 (1-24. szám)

1907-09-16 / 17. szám

1907. szeptember 16.

NEMZETI NÉPMŰVELÉS.

5.

a falakat. Mindaddig megkellett ezt csinálnunk, a mig a tisztek a városban meghallották a felháborodást s azután siettek felmenteni e dicstelen munka alól. Hogy milyen a tanítók semmibevevése, mutatja az is, hogy egy katonát, aki 7 évig gyilkosságért elitéit idejét most töltötte ki, a tanítók közé osztották, velük együtt képezték ki. Egyenesen a tanítói tekintély lealacsonyitását jelenti az is, hogy a tanítókból gyakorlat idején nem csinálnak külön századokat, hanem ott kell a falujabeli legényekkel szolgálni, akik hallják, hogy tanítóikat disznónak, gazembernek nevezi a tiszt ur, a káplár meg a frájter, az apja és anyja Istenét cifrázza ki mosdatlan szájjal. Micsoda durva lenézéssel veszi ki a frájter úr a tanító kezéből a seprőt — látva, hogy nem boldogul vele. Hálás publikuma előtt sziporkázó dühvei vágja oda; menjen fenébe magának nádpálca való a markába. Olcsó röhej fakad e mondásra. Az altisztektől gorombaságot, a tisztektől sok méltánytalanságot szenved az ember. Megtörtént, hogy a hegyek között volt a gyakorlatunk, a legénység elgyötört, elfáradt volt, az elcsigázott test hűsítő ital után vágyódott. Találtunk egy kis vizű forráskát, a legénység mint az őrült rohant neki, de a tiszt úr ránk ordított, majd lováról leszáll s ivott; utána a fáradtságtól kimerült nyálas, tajtékos lovat itatta meg és csak azután engedte meg, hogy a legénység is ihat. Minden évben felújul az óhaj, hogy a tanítókkal a katonaságnál emberségesebben kellene bánni. Egyik aradi napilapban olvastam, hogy egy 18 éves kadét kijelentette az egyik tanítónak, aki a harmincadik évében lévő családos ember, hogy nem tartja becsületes embernek, mert nyitva felejtette a patrontáskáját. (Micsoda fogalma lehet ennek a nyálas kölyöknek a becsületről ! A szerk.)

Sokkal okosabb lenne, ha a tanítókból külön századokat létesítenének és a már kiképzett tanítókat akkoi nivnák be a 13 napi gyakorlatra, mikor a 8 heti kiképzés folyik. (Ez azonban az iskolai évre esik. Szerk.)

A tanítók összeségének talpra kellene állania, hogy a tanítóság tekintélyén csorba ne essék, ne legyenek a lelketlen tisztek céltáblái. Mind megannyi visszaélést jó lesz a napilapokkal közölni, a mitől a katonák úgy félnek, mint az ördög a tömjéntől.

Végre is nem lehet tűrni, hogy fiatal csupasz képű kadét gyerekek skrupulusait szótlanul, gyáván és szolgamódra elszenvedjük, kell hogy a katonaságnál is illő tisztelet illesse a tanítót.

(Facset.) Verner Sándor.

A beírásoknál történt. Valaki a ki nem is olyan régen Stern névre hallgatott, nagyon szeretett „Sárossy“ nevére brillírozni.

— Mi a fiúcska neve?

Sárossy Pál. Két s, y.

— Igen igen kétes y, mondta egy öreg kollégánk, a kinek tudvalevőleg nagy a memóriája.

*

Nagy lárma mellett jönnek a gyerekek. Az egyiknek kezében egy cicus szorong s a tömzsi fiú, lihegve szól:

— Papa! Te tudod, hogy újabban hat macska van a háznál?

— Tudom.

— Ez a kezemben az öreg. Az egyik öreg. A másik öreg kívül van.

— Tudom.

— Mi is. Csak azt nem tudjuk, hogy ez az egyik öreg a papa-e, vagy a mama-e? Kérlek, ez a macska, a mama?

— Hát édes gyerekeim. Húzzátok meg jól a fülét. Ha harap, rúg karmol és nyávog, akkor ez a mama. Ha szótlanul tűri, akkor a papa.

Fogorvoshoz álitott be a szegedi tanyai gazda. Megalkudnak a munkával, mire a gazda elő veszi a bugyelárist s kotorász benne.

— Ráér fizetni akkor is, ha végeztünk.

— Jó-jó, nem is fizetni akarok. Csak azt akarom tudni mennyi a pénzem, lássam, meglesz-e,ha felkölt a doktor úr.

hírek.

A tanítók vasúti féljegye. Közöltük, hogy a vakációban olyan hangok hallatszottak, mely a nem állami tanítók vasúti fél áru menetjegy megadásával kecsegtetett. Kacsa volt az egész hir. Kossuthék valamikor Ígérték. Igen komolyan mondták, hogy hinni lehetett benne. Hja! változó idők, változó emberek! A tanítók ezek után hagyjanak fel a kérelemmel, úgy is hiába. Most értesítette a kereskedelmi és közlekedési kormány a Tanítók Otthona elnökségét, hogy a kérelmet nem lehet teljesíteni.

Meghalt egy poétánk. Taksonyi József fővárosi polgári iskolai tanár, annyi szép nótás versnek a szerzője halt meg a Rókus korház műtő asztalán. A negyvenéves szikár kunsági magyar vakbél gyuladást kapott s a halál operáció közben érte utói. Nem hagyott maga után mást, mint a poéta sorsát: egy csomó bájos verset, két kis árvát, emlékét és szegénységet. Ezek között nem lesz maradandó egyéb csak emléke.

Nagy öröm, szomorú halál. Ez a történet Magyarországon történt meg. Ott, ahol egy kis állásra kétezren pályáznak. Ott, ahol az úri proletárok példátlanul nagy seregekben szaporodnak. Ott, ahol a protekció megöl minden kedvet, tehetséget, hitet. S ott, ahol mégis mindenki úr és kitartott akar lenni. Egy Sik Lászlóné nevű asszony valami huszonnégy esztendővel ezelőtt özvegyen maradt. A férje kis állású ember volt s rmészetesen nyomorba jutott. Ő magát még csak fönn tudta olna tartani, de volt egy három esztendős kis leánya. A kis leányért, a kis Vilmáért tehát dolgozni kellett minden erejével. Mosott, vasalt, vart, bejárt házakhoz. Ennek a nagy küzdésnek célja és ára az lett volna, hogy a kis Vilmából kisasszony legyen. Sik Lászlóné tanítónőt akart neveltetni a leányából. Isten a megmondhatója, milyen nehezen, de valóra vált a Sikné álma. Csak félig azonban: Vilma kisasszony tanult, tanult s évek múlva diplomát kapott. S most már a Vilma kisasszony kálváriája kezdődött. A minisztereken kezdve sorra járt mindenkit, akiknek az állás kezükben van. ígért is mindenki minden jót, de a kinevezés késett, késett. Nem volt protekciója szegény Sik Vilmának. Huszonhét éves lett s még egy óraadó tanítónői állást se sikerült kikilincselnie. Élni azonban kellett s a diplomás tanítónő fehérnemü- varást tanult. Közben tovább folytatta a kilincselést, a kunyorá- lást. Hogy történt, hogy nem, csoda történt. Sik Vilmát véletlenül mégis csak kinevezték tanítónőnek. S megint csak Magyarországon történhetett meg, a mi történt. A sokáig hasztalanul hajszolt s véletlenül elért öröm elvette a Sik Vilma eszét. Sik Vilma megbolondult örömében, hogy ő csakugyan tanítónő. Mindenki tudja, hogy ez rendszerint a fehérnemű- varrásnál is szűkösebb és szomorúbb élet-exisztencia. De mikor olyan nehéz dolog tanítónővé lenni! És mikor százan és százan írigylik ezt a koldus sikert. Sik Vilmán üldözési mánia tört ki. Tombolt, kinevezési okmányát lobogtatta. És ezt hajtotta folytonosan: Megfojtom, aki irigykedik. Megfojtom a társnőimet, akik irigylik az állásomat. Megfojtom őket, mint a vaddisznót. Édes anyja a budapesti főkapitányságra vitette szerencsétlen leányát. Onnan pedig Lipótmezőre vitték el Sik Vilmát, akinek a tragédiája olyan sokat mond el a mai társadalom, nehéz nyomorúságából.