Nemzeti Népművelés, 1906 (1-10. szám)
1906-09-15 / 3. szám
2 NEMZETI NÉPMŰVELÉS 1906. szeptember 15. Hát ez valóban jó indulat! Meg lehetnek vele elégedve a hitvallásos tanítók. Még az a szerencséje Paska úrnak, hogy elvtársa is akadt ebben a dologban és pedig Korody Miklós úr személyében. így legalább nincs egyedül. Mert Korody úr is volt kegyes a hitvallásos tanítók gyűlésén „a tanítók teendőjével az iskolák államosításával szemben“ foglalkozni s ezen értekezésében vázolta a veszedelmet, melyet az államosítás magában rejt. Nem akarunk a jelen esetben bővebben foglalkozni az államosítások ügyével, de nem mulaszthatjuk el az alkalmat, hogy kifejezést adjunk azon meggyőződésünknek, hogy mindenki, aki az államosítások ellen nyilatkozik, a magyar tanítóságnak határozottan ellensége! Akár tetszik, akár nem, de mi egyenesen szoktunk beszélni s szavainkat igazoljuk is, amidőn rátérünk tárgyunkra. Mindazok, akik az államosítások ellen foglalnak állást, nem tesznek egyebet, mint a magyar tanítóságot kötni akarják a legnagyobb nyomorhoz. Miért? Mert az államosítás ellenzésével fenn akarják tartani továbbra is azokat a fizetési módokat, amelyek éppen elégségesek arra, hogy a tanító éhen ne pusztuljon! Tessék megnézni a pályázatokat! A nem állami iskolák 90 °/0-je vájjon mivel fizeti a tanítóját? Disznólábbal, csirkével, tojással, faggyúval, főzelékkel, csöves kukoriczával, krétával, legeltetési „joggal“, disznójárattal, két mercze borral, karczczal, szalonnával, trágyával, csizmatalpalással, s a jó Isten tudja, miféle más őrültségekkel! De ezek is csak papiroson vannak s amit esetleg megkaphat, azért is — jó Isten — mennyit kell veszekednie! Én, kérem, a legnagyobb tisztelettel vagyok mindenféle és fajta iskola vagy iskolafentartó iránt, de — enge- delmet kérek — a középkorba valónak tartom, hogy valaki ezeket az őrült állapotokat támogassa. Mert ez nem jelent egyebet, mint a régi rendszert fentartani és őrködni afelett, hogy, jaj, a tanítóság fel ne szabaduljon valahogy a nyomorúság posványából! Mert vannak ám a nemzetnek nyomorultjai! Harminczezren nyögjük a fájó sebeket, a nyomorúság nehéz bilincseit! Harminczezren nyögjük és jajgatunk! Jajgatunk, de nem akarja meghallani senki! Ki is hallgatná szivesen a nyomorúság panaszait?! Pedig az érdem az övék! Nem a mi hanyagságunk, hogy a nemzet nyomorultjai lettünk! Akiknek kötelességük lett volna törődni a tanítók sorsával, memtörődömségükkel, közönyükkel, átkos csökönyösségükkel és hanyagságukkal fel- gyülemleni hagyták a panaszok garmadáit s most irtóznak a megbolygatástól! De mi nem fogunk hallgatni! Még hangosabban kiáltunk a kenyér után! Jöhetnek a magyar tanítóság közé oly apostolok, mint Paska és Korody urak, de mi nem fogunk nekik hitelt adni! A magyar tanítóság nem szorult ily urak tanácsaira, legkevésbé pedig a hitvallásos tanítók, akiket az ilyen messze földről, az ismeretlenség homályából kibontakozó apostolok nem vezethetnek tévútra. Tiltakozunk tehát az ellen, hogy oly emberek, akik a mi sorsunkon nem segíthetnek, de rossz tanácsaikkal a tanítóság egyetértését és összetartását meggátolni akarják, hogy a mi ügyünkbe belekontárkodjanak! Hanem ezt már értsd meg! Mottó: Várhatsz babám, elvárhatsz, Mig csak bele nem fáradsz! A Pesti Hirlap megemlékezve a tanítók gyűléseiről, a többek közt ezeket Írja: „Szombatra megjelentek a fővárosban az ország minden részéből való állami, községi és felekezeti tanítók, hogy mielőtt lemorzsolnák a vakácziónak utolsó hetét, meghányják-vessék a maguk és az iskola dolgait. Legelső mindezek között a dolgok között: a tanítók fizetésügye, amit a „haladók“ örömére a jelenlegi kormány egy csöppet sem mozdított meg. Pedig a szombati gyűlésen hallottak után állíthatjuk, hogy a tanítók elégedetlensége immár nem ismer határt s mégis a kormány még csak bíztatásra sem érdemesíti a tanítókat s a maga szándéka felől legföljebb csak hírmondók vannak a gyűléseken. Az egyik hírmondó például szombaton a református tanítók közgyűlésén mondotta el Wekerle miniszterelnök véleményét a tanítók fizetésjavításáról. E szerint ugyanis nemrég meglátogatta Wekerle miniszterelnököt az ő unokatestvére, Wekerle László máramarosi tanfelügyelő. Amint a lépcsőn lefelé mennek, szó jött a tanítókról is. A miniszterelnök ugyanis odafordult tanfelügyelő rokonához és kérdezte: — Te, kérlek, mondd meg, hogy mit is akarnak azok a tanítók a fizetésjavítással, mikor Tisza István már úgyis rendezte a fizetésüket? Elámult a tanfelügyelő, hogy a Tisza rendezését fizetésjavításnak veszik és nyomban el is mondotta a miniszterelnöknek, hogy még az állami tanítónak is a Tisza-pótlékkal együtt csak 1000 korona a fizetése, holott a 4 középiskolát végzett hivatalnok 1400 korona kezdőfizetést húz. A tanulság tehát a hírmondó szerint az, hogy a nagyfejüek és általában a nagyközönség\nenv4s^1udnak a tanítók nyomorúságáról, fel kell tehát okét világosítani, egyszóval „Szózat“-ot kell intézni a nemzethez. Egy másik hírmondó azonban már többet tud. Szerinte egy újdonsült országgyűlési képviselő, aki a tanári foglalkozást mondja magáénak, meginterpellálta egyszer a miniszterelnököt, hogy miért teszi a függetlenségi párton azt a csúfot, hogy nem engedi meg a tanítók réges-régi óhajának, fizetésjavítási kívánságának teljesítését ? Wekerle miniszterelnök a négyszemközti interpelláczióra azt felelte: — Vedd elő a czeruzád^t! írd fel, hány tanító van az országban ? — 30.000 tanító. — Nos, folytatta a miniszterelnök, ha csak 10 koronával emeljük mindenkinek a havi fizetését, ahogyan a boltossegédeknek szokták emelni, akkor is havonkint 300.000 és évenkint 3.600.000 korona kell ehhez. Ha megmondod, hogy honnan vegyek én évi 4.000.000 korona állandó teherre fedezetet, akkor emelem a tanítók fizetését.“ Ugy-e, hogy szép szavak! Hanem hát ha még ezt sem érted meg, édes tanítótestvérem, akkor, Isten bizony, még azt is el kell venni tőled, a mid van! Most már láthatod, hogy mire mentünk a memorandumozásokkal! És a most lefolyt gyűlések ismét csak a memorandumra lyukadtak ki. Igaz, hogy nem a kegyelmes urakhoz, hanem a nemzethez akarják intézni, hanem azért én szörnyen tamáskodom ebben megint! Mert mi az ördögnek kell addig más dolgok reformjával foglalkozni, mig nincs tisztességes fizetésünk! Le vele minden pedagógiáskodással, mig becsületes fizetést nem kapunk! Mindenek előtt a fizetés, először is, másodszor is, harmadszor is! Ezt akarjuk először is látni! Azután majd beszélhetünk másról is! Addig czoki mindennek, de mindennek! Eddig éheztünk, koplaltunk, döglősködtünk, nyava- lyáskodtunk, kaptunk érte mindenkor egy vaggonra való ígéreteket és legmesszebb menő jóindulatokat s afféle „át vagyok hatva“, meg „legyenek meggyőződve“ kutyafalatokat, és most? „A bécsi hegyeken fúj a szél . . .“ Az istenfáját az ilyen nyomorult országnak! Ha most sem ébredsz fel, magyar tanítóság, hát jaj lesz tenékedü! Tolthegyi.
