Baráth Béla Levente: „Földbegyökerezés és égbe fogózás...” A Tiszántúli Református Egyházkerület története Baltazár Dezső püspöki tevékenységének tükrében (1911-1920) - Nemzet, egyház, művelődés 10. (Sárospatak, 2014)

2. Baltazár Dezső pályafutása és püspökké választása - II.2 Egyházi pályafutásának állomásai, politikai nezetei és szerepvállalása

tan lépett fel, támogatva azt a törekvésüket, hogy az állami alkalmazásban lévő kollégáikkal mindenben azonos feltételek alapján alkalmazzák őket. Felszólalásai kapcsán mindkét csoportban nagy népszerűségre tett szert.

Egyházi pályafutásának döntő fordulata akkor következett be, amikor az ORLE az 1907. szeptember 17-én tartott alakuló közgyűlésén, a jelenlévő több mint 500 lelkész elnökké választotta.88 A református lelkészek több évtizedes törekvése vált valóra a szervezet létrejöttével. A dualizmus kori változások hatására megváltozott egyházi élet a lelkészi kar helyzetét több vonatkozásban is rontotta. Jelentős részük szenvedett a korban felerősödött - a református felfogással egyébként is szöges ellentétben álló - alá-fölé rendeltségi viszonyoktól. A „nagypapokkal” szemben az ún. „közpapok” többsége igen rossz egzisztenciális viszonyok között élt. Ez nemcsak azért volt így, mert alacsony jövedelmük általában eltartásra szoruló népes családdal párosult, hanem azért is, mert a gyülekezetekben és felsőbb egyházi szinteken problémáikkal kapcsolatban érzéketlen egyházi-politikai érdekcsoportoknak voltak kiszolgáltatva - a többségük legalábbis így érezte. A lelkészi kar bizonytalanság érzetét tovább erősítette a társadalmi és egyházi szociális gondoskodás gyakorlati hiánya. Ebben a helyzetben - amint sok szomorú példa is mutatta - a lelkész súlyosabb betegsége vagy halála családtagjai számára a teljes társadalmi ellehetetlenülést jelenthette. Az ezekből fakadó rossz közérzetet szubjektív tényezők is fokozták, hiszen míg a közvetlen érintkezési körüket adó gazda- és szabad értelmiségi társadalom jövedelmi viszonyai a dualizmus korában jelentősen javultak, addig az övéké alig változott. A lelkészek közötti ellentétek a választások során csúcsosodtak ki, mivel nagyon gyakran különböző családi, politikai, baráti érdekcsoportok, vagy a korrupció különböző formái döntöttek ezek kimeneteléről. Ilyen körülmények között nehéz volt elvárni, hogy legalább az előrejutási lehetőségek jelentős ösztönző erővel hatottak volna. Mindezek hatására egyházi életünk egyik súlyos válságjeleként a XX. század első évtizedére súlyos lelkészhiány alakult ki. A visszásságok kikezdték a református lelkészi hivatás presztízsét, ami a hagyományos népegyházi viszonyok fenntarthatóságát is veszélyeztette.

A „közpapok” már a XIX. században keresték a szervezett fellépés módját. Részben ezt a célt szolgálták az egyházmegyékben létrehozott „lelkészi körök”, de megemlíthetőek az egyházkerületi szinten működő „egy88 Baltazár ennek az egyházi életünkben jelentős szerephez jutó egyesületnek az elnöki tisztét haláláig töltötte be.

43