Baráth Béla Levente: „Földbegyökerezés és égbe fogózás...” A Tiszántúli Református Egyházkerület története Baltazár Dezső püspöki tevékenységének tükrében (1911-1920) - Nemzet, egyház, művelődés 10. (Sárospatak, 2014)

1. Bevezetés - I.2 A tiszántúli régió és reformátusság a XX. század elején

Meghatározó jelentőséggel bírt a térség egészére nézve, hogy a kiegyezés utáni három évtizedben az általános világgazdasági fellendülés részeként jelentkező agrárkonjunktúra az Alföldön rohamos modernizációt idézett elő. A gabonatermelés évtizedeken keresztül jelentős többletjövedelmet eredményezett. Ez azzal az alapvető átalakulással járt együtt, hogy a legeltető állattartásról a szántóföldi művelésre váltottak át. A folyószabályozás, a vasút, a legelők szántóföldi átalakítása ezekben az évtizedekben formálta át a tiszántúli táj képét.

Figyelembe véve társadalomtörténeti sajátosságokat feltűnő, hogy az alföldi településeken élők az ország más részeivel összehasonlítva is milyen jelentős számarányban folytattak mezőgazdasági tevékenységet. A polgárosultabb rétegek értékrendszerében is központi helyet foglalt el a gazdálkodás. Jövedelmüket még az értelmiségi réteg és a kereskedők is földvásárlásba fektették. A nyugat-európai értelemben vett polgárság csak kis számban, a XIX. század végén jelent meg a térségben. Talán ezzel a foglalkozási sajátossággal függ össze, hogy az ország más részeivel összehasonlítva e térség társadalmi határai a XIX. század második feléig egészen „elmosódottak” voltak. A különböző társadalmi rétegek között gyakori volt az átjárás, és sokáig sem életvitelük, sem lakhelyük nem osztotta meg őket. Ez a helyzet gyökeresen megváltozott a XX. század elejére, amikor a parasztpolgári réteg mellett a törpebirtokosok és a földnélküli szegények száma egyre tömegesebb méreteket öltött. Miután 1870 és 1910 között Budapest után az Alföldön volt a legnagyobb a népszaporulat33, nem meglepő, hogy a Tiszántúl mezővárosaiban más magyarországi régiók településeivel összehasonlítva is jelentős lakosság tömörült. Ez a régi gyülekezeti struktúra tovább élése miatt a „mamutgyülekezetek” számának növekedését is magával hozta.

Az eddig vázolt fejlődési irányt érdemes kiegészíteni egy újabb szemponttal. Egy kutatócsoport mintegy húsz különböző modernizációs mutató tükrében vizsgálta az alföldi térség XX. század eleji állapotát. Az eredmények alapján azt állapíthatta meg, hogy - a közhiedelemmel ellentétben - a korszakban az ország egyik élen járó régiójának számított.34 Az általam közelebbről bemutatandó tiszántúli terület, és különösen az

33 A földrajzi értelemben vett Tiszántúlon lakott 1870-ben Magyarország lakosságának 12,2%-a, ez a szám 1910-re még két százalékkal emelkedett is. A vizsgált időszakban a tényleges népszaporodás -5,3%-os vándorlási különbözet mellett 37,4%- os volt. (Beluszky Pál, 2001. 223.)

34 Beluszky Pál, 2001. 235-240.

19