Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
A fogalmi szint alatti jelentések szerepe a reformáció korának retorikáiban
A fogalmi szint alatti jelentések szerepe a reformáció korának retorikáiban A reformáció a bibliai hermeneutika új fejezetét nyitotta meg. Az ókorból örökölt, majd a reneszánszban megújított retorikai hagyomány alapvetően az emberi szó (beszéd) tényére épült, annak filozófiai, dialektikai, szövegelméleti- beszédművészeti konzekvenciáival: hatalmas szövegkorpuszával és praeceptum műveivel. Ezért válik a hitújítás századának egyik hermeneutikai kulcskérdésévé az isteni szónak és az emberi szónak a természete, e kettőnek egymáshoz való viszonya. A retorika éppen az isteni és emberi szó összeegyeztethetőségének egyik legfontosabb instrumentuma. A16. században szinte végig zajlik ez az értelmezői folyamat, e tudományelméleti diszkusszió legjobban talán az üdvértelmezői szerepkörbe jutott retorikai elméleti irodalomban ragadható meg. Melanchthon is elkülöníti ugyan az isteni és emberi szó fogalmát, azonban a kettő kompetenciáját nem egymással szemben állónak tekinti, éppen az emberi szó minél teljesebb birtoklása teremthet lehetőséget az isteni szó megértésére, a hozzá való emelkedés ezáltal lehetséges. Az isteni és emberi szót egymás irányába nyitottnak tekinti. Johannes Hepiniusnál és Bartholomaeus Westhemernél is megjelenik az isteni nyelvi képességek alászállásának gondolata, amely alkalmassá teszi az emberi nyelvet a Szentlélek inspirációjának kifejezésére és az értőket annak megértésére.1 A továbbiakban ugyan az egész retorikai szisztémára figyelünk, azonban a beszédművészetben a fogalmi szint alatti jelentésszint sajátosságait vizsgáljuk. A szabályrendszerek ennek általában viszonylag kis figyelmet szentelnek, a szisztéma kisebb jelentőségű elemének tekintik, azonban jelentősége olykor fokozottabban megnövekszik. Ez általában akkor tapasztalható, ha a beszédművészet minél teljesebb és összetettebb rendszerként érvényesül. Ugyanakkor kapcsolódik a korszak nyelvfelfogásához, nyelvfilozófiai elveihez, a nyelvi jel értelmezésének kérdésköréhez is. Mivel ennek egyik legfőbb forrása az antikvitásban lelhető fel, ezért szükséges néhány ókori szerző gondolatának felidézése. Gorgiasnak a Helené magasztalása című beszédéből úgy tűnik, hogy a szónak, beszédnek testi természete van: „A szó nagy úr, amely igen parányi és láthatatlan testével a lehető legistenibb tetteket hajtja végre.”2 A szónak tehát valamiféle parányi valóságos teste van, amellyel képes hatást gyakorolni. Ez azonban csak egyik összetevője. A másik jel voltából következik, s ez a jelentése. Ez a két összetevő egy egységet alkot a szóban, de olykor el is válhat egymástól. A szó e kettős természetéből következik, hogy egyfelől igyekszik megszabadulni testi természetének kötöttségeitől, ekkor az absztrakció felé tolódik el, másfelől testi formájának tulajdonságait fokozhatja a költői és retorikai eljárások segítségével. 1 Vö: IMRE Mihály, Cicero és/vagy Krisztus? A reformáció 16. századi retorikáinak egyik dilemmája, jelen kötetben 2 AD AMIK Tamás, Antik stíluselméletek Gorgiastól Augustinusig, Budapest, Seneca Kiadó, 1998, 21. Mivel Adamik Tamás a görög neveket itt latinosán írja, eszerint használjuk azokat mi is. 67
