Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
A fogalmi szint alatti jelentések szerepe a reformáció korának retorikáiban
Gorgias különbséget tesz a jelölt és a jelölő között, vagyis különbséget tesz a szó anyagi természetű és szellemi természetű része között, a szó hangalakja és jelentése között. Elméleti és gyakorlati retorikai meggyőződése, tapasztalata szerint a szó hangalakjával ugyanúgy hathat, mint jelentésével. Ezt a nem fogalmi, de fontos jelentést önmagukban hordják a beszéd legkisebb építőkövei, a hangok (vagy ahogy Gorgias nevezi, a betűk). Azonban a beszédművészet (poétika-retorika egyaránt) számos olyan eljárást ismer és alkalmaz (alakzatok létrehozása), amelyek más műveletek megteremtése, alkalmazása során hasonló jelenséget, hatást válthatnak ki. (Ilyenek Gorgias szerint az antithesis, isokolón, parison és homoioteleuton.)3 Platón Kratülosz című dialógusában hasonló nyomon jár, ami a nyelv eredetével és funkciójával foglakozik. Maga Platón fiatal korában - mielőtt kapcsolatba került volna Szókratésszel - Kratülosz tanítványa volt, rajta keresztül ismerkedett meg Hérakleitosszal. Kiegészül Kratülosznál Hérakleitosz tanítása azzal a gondolattal, hogy a nyelv a természet (a phüszisz) műve, s ezért a nevek a megnevezett dolgok lényegéből következnek. Ellenfele, a dialógus másik szereplője, Hermogenész viszont azt a szofista felfogást képviseli, amely szerint a nyelv csak önkényes megegyezés, konvenció műve. Ezért a névnek nem sok köze lehet a megnevezett dolgok lényegéhez, természetéhez. 4 Dionysios Halikarnasseus A szavak elrendezéséről című műve jelentős összegezése a kérdéskörnek. A zeneiség azon alapul, hogy minden szó elemi egységekre bomlik (hangokra), s ezeket más és más hangmagassággal ejtjük ki, élesen vagy tompán vagy e kettő vegyítésével. Az emberi beszéd tovább nem osztható részeit első elemeknek vagy betűknek nevezi. A szavak kellemességét és szépségét az őket alkotó hangok természete és a szótagok milyensége teremti meg. Ezek a hangok igen eltérő természetűek. Aristoxenos megállapítását veszi át, miszerint bizonyos hangok hangzanak, mások csak zörejt keltenek: vagyis a magánhangzók hangzanak, a mássalhangzók pedig zörejt keltenek. A hosszú magánhangzókat igen kellemesnek tekinti, különösen az a, g és az w hangzása kellemes a fülnek. A X a legédesebb hangzású a félmagánhangzók között, a p kellemetlen érdességében különbözik a többitől. A o gyakori használata sérti a fülünket, és hangzása inkább illik az állathoz, mintsem az emberhez. Dionysios Halikarnasseus szerint a régi nagy költők ezért kerülték is a használatát, Pindarosz pedig több ódát szándékosan írt a nélkül. A beszédnek egy fokozattal magasabb építőeleme a szótag, amely ugyancsak fontos szerepet játszik a hangzósság megteremtésébnen, mert az őket alkotó hangok megtartják eredeti tulajdonságaikat és ezért hatásuk összegeződik. Ez azért lehetséges a nyelvben, mert a természet utánzóvá tett bennünket: szavainkkal utánozzuk a dolgokat, a tehenek bőgését, vagy a szelek zúgását, a tenger morajlását. A beszéd tehát akkor lehet szép, ha szép szavakból áll, a szavak szépsége pedig a hangok és a szótagok szépségéből származik. A hallgatóra tett hanghatást teszi meg kritériumnak. A beszédművészetet úgy fogja fel, mint hangok folyamatát, amely a fület éri, amely 3 Uo., 22-23. 4 Uo., 46-50. 68
