Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
A fogalmi szint alatti jelentések szerepe a reformáció korának retorikáiban
az egyes szavakhoz, hangokhoz, szótagokhoz van hozzákötve, az egyre inkább bizonytalanná válik és összezavarodik, eltéved. Láthatóan részlegesen fogadja el az emberi szó (és beszédművészet) hermeneutikai kompetenciáját, állandóan erre a függőségre figyelmeztet, egy esetben pedig azt teljesen meg is vonja: „Mert most a Szentlélek - akinek ajándéka az ékesszólás - az egyház hű papjaiban jelen van (kegyes imádságok könyörgésével híva) és azoknak a nyelvét uralja, hogy üdvösen beszéljenek. És valóban, ha teljesen hiányzik is minden retorikai díszítés, az égi tanítás mégis mindazonáltal taníttatik, elegendő eszköze van a Szentléleknek, hogy azon keresztül a kiválasztottak szívében hathatós, eredményes legyen.”10 Az utolsó mondat már-már a nyelv kiiktatásával megvalósuló spirituális kommunikáció lehetőségét említi, amelyben megragadhatatlan-értelmezhetetlen az üdvközvetítés - saját művén belül másutt pedig markánsan hangsúlyozott és definiált, retorikához és dialektikához kötött - nyelvi instrumentumrendszere. Önálló fejezetben tárgyalja a pronuntiatiót. Inti a prédikátorokat, hogy ne ragadtassák el magukat a hangzó effektusok mértéktelen halmozásával. Ezért még a magán- és mássalhangzók felett is futólagos szemlét tart, mértékletes használatot javasol, amelynek ki kell terjednie a syllabák használatára, és óv a numerositas ide nem illő alkalmazásától. (Az akusztikai jelentésszint vizsgálatát csak a bibliai szöveg explicatiójánál tartja elfogadhatónak, homiletikai felhasználását erősen korlátozza.) A prédikátornak az egész prédikációban emlékeznie kell, hogy ő maga itt Jézus Krisztus kancellárja. (Denique, in tota Concione Minister Ecclesiae rursus meminerit se esse Cancellarium Iesu Christi.) E hangszimbolikai szemlélet Petrus Ramusnál is kellő nyomatékot kapott, többször visszatérő eleme retorikai műveinek. Megállapítását idézhetjük a Scholarum Oratoriarum... című munkájából: „A dallamosságnak a vitathatatlanul indokolt dicséretében a betűk hangzása foglalja el az első helyet. A hangnak e jeles tulajdonsága nélkül a szónoki beszéd egész felépítése vértelenül és holtan terül el.” Scholae Grammaticae című tankönyve alapvetően hangtan, amely nagy terjedelmű hangszimbolikai részeket tartalmaz. Ramus 1564-es párizsi kiadású Libri duo de veris sonis literarum et syllabarumának első fejezete az előzőhöz hasonló: In primum Grammaticae caput de sonis literarum. Bőségesen tartalmaz az eufonikusságra vonatkozó részeket, ezt a jelenséget,figura vocalis’’-nak nevezi, vagyis egyértelműen retorikai fogalommal jelöli, és az alakzatok körén belül tárgyalja. A latin mellett emlegeti az európai „lingua vernaculá”-kat (vagyis vulgáris anyanyelveket), eltérő eufonikusságukat regisztrálva. (Francia, angol és a lengyel nyelvben is járatosnak mondja magát Ramus.) Valóságos összehasonlító fonetikai áttekintést ad e nyelvek felhasználásával, amibe időnként bevonja az olaszt is. Összehasonlításai mindig retorikai-poétikai tanulságok levonásával járnak, amelyben az eufonikusság valamely jelensége a kiindulópont. Ramus szerint az eufonikusság határozottan jelentésképző, amely a fogalmi jelentésszint alatt helyezkedik el, bár azzal bonyolult összefüggésbe is kerülhet. Példaanyaga 10 OSIANDER, 1582, 70: „Nam & hodie Spiritus sanctus (cuius donum est eloquentia) Ministris Ecclesiae fidelibus (pijs precibus inuocatus) adest, & linguam eorum dirigit, ut salutaria loquantur. Et, si maxime omnis absit ornatus Rhetoricus: veritas tamen celestis interim doceatur: satis instrumentorum habet Spiritus sanctus, ut per ea sit in cordibus electorum efficax.” 70
