Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
A fogalmi szint alatti jelentések szerepe a reformáció korának retorikáiban
ezen hanghatás alapján dönti el, hogy egy adott mű szép-e, kellemes-e. Az irodalmi művet részben zeneműnek tekinti és a zenelemélet módszereivel is kívánja értékelni. A hangok összetűzésében fontos szerepet szán az egyes hangok sajátos természetének, esztétikai sajátosságainak. A hangok hangzásában fontosnak tartja a természet utánzásának képességét, azaz a szavak tükrözik a dolgok természetét úgy, ahogyan azt Gorgias és Platón leírta. E két elv öszekapcsolásával teremti meg az elvi alapot ahhoz, hogy a fül képes az írás- és beszédmű esztétikai megítélésére a hangzás alapján.5 Phaléroni Démétrios A nyelvi kifejezésmódról írott művében a magánhangzókkal kapcsolatban kiemeli, hogy a hosszú magánhangzók a fennköltség érzetét keltik a hallgatóban.6 Természetesen Cicerónak és Quintilianusnak is vannak idevágó gondolatai, amelyeket azonban most nem idézünk. Valentin Ickelsamer Teutsche Grammatica (1537, Nürnberg) címmel kiadott nyelvtanában több helyütt is ír a hangzóknak erről az akusztikai adottságáról, és láthatóan nagyon büszkén emlegeti a német nyelvnek ezt a képességét; azért is, mert már Quintilianus és Cicero fontosnak tartotta ennek érvényesülését a beszédművészeti alkotásokban. A tanároknak-tanítóknak töre- kednük kell a tanításban ennek érvényesítésére: „Die Euphonia / daß ist des lauts wolstand die diser ding fürnempste meisterin und lererin ist / soll hie auch gelten.”7 Igen gyakran hivatkozik Quintilianusra és Ciceróra, mint párhuzamra. A Namen der laut büchstaben címet viselő fejezet önállóan ezzel a kérdéskörrel foglalkozik: a magánhangzókat vizsgálja, hangzásukat hasonlítgatja. A hangok hangzásának érzékeltetéséhez a köznapi életből vesz példákat, az állatvilágot és növényvilágot is bevonja egy-egy hanghatás szemléletesebbé tételére. Állandóan összehasonlítgatja a németet a héber-görög-latin hangzóállománnyal.8 Az isteni és emberi szó antagonizmusának vagy összeegyeztethetőségének lehetősége, ennek fokozatai gyakran felbukkannak a 16. század kisebb jelentőségű retorika szerzőinél is, így Andreas Pangratius és Lucas Osiander műveiben. Különösen Osiander gondolatmenete érdekes számunkra.9 Kettősség jellemzi okfejtését: részint bizonygatja a beszédművészeti tudományok (grammatika-di- alektika-retorika) pótolhatatlan jelentőségét önmagukban és fontosságukat az írásértelmezés és igehirdetés számára, ugyanakkor ezzel éppen ellentétesen: az emberi szó korlátozott hermeneutikai kompetenciáira figyelmeztet, amely önmagában nem elégséges a Szentírás értelmezéséhez. Ez a feszültség végig jelen van a műben, olykor valamelyik pólus erőteljesebben fogalmazódik meg. Az elocutio vizsgálhatja a szavak, szótagok, hangok autonóm jelentését, a periódusokat, ez gazdagíthatja a jelentés megértését; azonban vigyázzunk: nem a szótagokhoz vagy hangokhoz, hanem a Szentírás értelméhez vagyunk hozzákötve! Aki ugyanis 5 Uo., 147-167. 6 Uo., 193-196. 7 ICKELSAMER, 1537, U4r 8 Uo. B2v 9 Lucas OSIANDER, De ratione condonandi, Tubingae, Alexander Hoggius, 1582, Andreas PANGRATIUS, Methodus condonandi, monstrans verum et necessarium artis Rhetoricae in Ecclesia usum..., Witebergae, Clemens Schleich & Antonius Schön, 1574. 69
