Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
A török-magyar háborúk témája a 16-17. századi nyugat-európai retorikai irodalomban
a hozzájuk fűződő eseménnyel együtt. Legnagyobb tisztelettel Hunyadi Jánost és Mátyás királyt említi. Ugyanebben a kötetben három szónoklattal szerepel Balassa Zsigmond (Bálint unokaöccse), mindhárom erősen magyar vonatkozású és hasonlóan történelmi-politikai töltetű. A IX. Oratio: De illustrium ac generosorum recreationibus a hadviselés hősiességéről és megpróbáltatásairól, ennek éthoszáról beszél, de nem is leplezi: legalább hazájáról, Magyarországról mondhat el ennek kapcsán valamit, annak török elleni küzdelméről.24 A magyar nemesurak jókedvűen és vidáman indulnak a kereszténység közös ellensége elleni harcba, vágyakoznak a harci dicsőségre és megszerezhető zsákmányra. Amikor lakomáikon történetek hangzanak el kiváló vitézeikről, hadvezéreinkről, szinte seregszemlét tartanak azok felett (Huniadé, Matthiae). A szónoklat látásmódja meglepően hasonlít közeli neves rokonának, Balassi Bálintnak költői szemléletéhez; külsőségeiben, szcenikájában, de erkölcsi értékrendjében is vonhatók párhuzamok. Bemutatja a hadba készülő, mustrát tartó vitézeket, akiken csillognak, valósággal mosolyognak a fegyvereik, sisakjaik. Gyönyörűség nézni ragyogó páncéljukat, sodronyingüket, boglárokkal díszített ruháikat, kardjukat, dárdájukat.25 E fegyvereket családja fegyvertárában is láthatta, erre tesz is utalást: „...maiorum nostrorum quam ridicula fuerint arma, armentaria adhuc nonnulla ostendunt.” Csatajelenet leírása bontakozik ki: szólnak a trombiták, kürtök, a levegőben a halálthozó puska- és ágyúgolyók dörögnek. Lovát lándzsa sebzi, őt pedig török kard vagy csatabárd öli meg. A holtak áldozatának híre elhat az egész világra, dicsőség száll rájuk mindenünnen. Csata után visszavonulást fújnak, a győztes zsákmányt vihet magával: aranyaktól duzzadó erszényt és török foglyokat. A szerző a vitézi halál szépségéről beszél, amelynél nincs felemelőbb és gyönyörűbb. Ennek megerősítésére Julius Caesart hozza fel példának, aki szintén úgy vélekedett, hogy a hirtelen és váratlan halálnál nem lehet jobb: „...quodnam mortis esset genus optimum, responderit, subitam et inopinatam.” Ezek a katonák a legnagyobbat adják ajándékba, az életüket. Nem hosszadalmas betegségben, magas lázzal gyötrő gyulladásban szenvedve halnak meg, hanem hirtelen, nem valamely árnyas hálószobában, hanem a zöldellő erdőben, kies mezőn. Nem jajgatva, legközelebbi barátaiknak panaszkodva, hanem dobok pergése, trombiták harsogása, lovak nyerítése közben adják ki lelkűket; meghalnak, de vitéz bajtársaik körében. Fényes temetést rendeznek nekik, lándzsára fektetve, dobszó mellett adják át őket a sírnak.26 24 Orationum, 1599, 33: „De patria saltem mea Ungaria aliquid dicam.” A szónoklatot legújabban Posta Anna vizsgálta Magyar rétorképzés a XVI. századi Strassburgban című szakdolgozatában (2011), ennek néhány megállapítását a következőkben felhasználom. 25 Uo., 34: „Nunc vero quam volupe est in lustratione videre hominem totum ferrem...” Leírásában a korabeli fegyverzet olasz elnevezéseit is használja: corazza, corsalleto, conchis. 26 A szónoklatnak Balassi Bálint gondolatmenetéhez való hasonlósága több kérdést is fölvet, amelyekre itt még nem tudunk válaszolni. Nem zárható ki Bálint műveinek valamilyen szintű ismerete, de valamely közös forrás használata is elképzelhető. „Nunc vero quam volupe est in lustratione videre hominem totum ferreum, galea fulgente, et cristis decoris instructum: indutum lorica, sclopeculis aut corazza, aut corsalleto undique, ut conchis imbricis Iacobitae cinctum... Arma porro cum inclamantur...audiuntur tympana: tartatantaris, tubis, buccinis, omnia personant: mugit aether ballistis 56
