Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)

A török-magyar háborúk témája a 16-17. századi nyugat-európai retorikai irodalomban

obiectum hostibus Christiani nominis: quo propugnaculo contra omnes Tureorum impetus hactenus usa est Christiana Respub.[lica]”12 Hosszú szónoklatban értekezik a dánieli értelmezés szerinti négy birodalomról, a tengerből kiemelkedő négy fenevadról, ennek során vitába száll a francia Jean Bodin szemléletével is, amely polémia a kötet több írásában is visszatér: Oratio de quatuor monarchiis, sive summis imperiis, a Daniele propheta expressis, contra veterem iudeorum errorem, hoc tempore a Joanne Bodino Gallo, in methodo historica renovatum.13 A török elleni küzdelmek leírása során részletesen bemutatja az 1588-ban vívott szikszói csatát (604-612).

1593-ban terjedelmes szónoklatot mond a lipcsei akadémián, amelynek tárgya török elleni küzdelem: De bello turcico Oratio, Ex rationibus, et historiis depromta, et ad acundos Christianos hoc tempore accommodata. A szónoklat a wittenbergi történetszemlélet sajátosságait tükrözi, a lutheri-melanchtho- ni elvek jellemzik. Középpontjában a fegyveres küzdelemre való képesség és az imádság azonos jelentőségének hangoztatása áll, egymástól azok eltéphe- tetlenek. Előszavában nyomatékkai hangoztatja, hogy a törökkel vívott küzdelem az utolsó ítélet közvetlen közelében zajlik, a végítélet apokaliptikus váradalma adja az értelmezési távlatot. Az imádság és a fegyverek kettős ereje lehet csak hatékony a török ellen; az egyik a bűneitől megtisztult, imádkozó Christianus, a másik pedig a fegyverforgató, hadvezér Rudolphus: vagyis jelen esetben maga a császár.14 Retorikájában tárgyalta a jóslat fölhasználásának módját, amellyel kapcsolatban Melanchthon példáját idézi föl. A Meissenbe látogató Philippus az Elba partjára kisétálva elgyönyörködik a békés táj szépségében: gyümölcsfákban, szőlőkben s hirtelen könnyek szöknek a szemébe. Fájdalommal gondol arra, hogy ez a kulturált vidék a barbár török pusztítás áldozatává válhat.15 A szónoklat számos magyar vonatkozású elemet tartalmaz. Kőszeg ostroma is arra volt példa, hogy Jurisichék éppúgy harcoltak imáikkal, mint fegyvereikkel. A magyarok török elleni kudarcainak is egyik fő oka a bűnösség, amitől megszabadulni nem tudtak. Ezért szenvedett vereséget Zsigmond Nikápolynál, Ulászló Várnánál, Mohácsnál a király és a buja, fényűző életet élő nemesség, Tömöri Pál és Zápolya János. Gyulánál pedig Kerecsényi László elvetemült becstelensége volt a vesztük oka. Dresser látásmódja sajátos ötvözetet teremt: ennek része a Mohács utáni ellenséges német közvélemény egy szeletének kritikai hangja (J. Cuspinianus, Dietrich Veit), bírálatában azonban már a reformáció érvrendszere az uralkodó:

12 DRESSERUS, 1586. B5/v

13 Uo. 552-603.

14 Uo. 728: „Superest, ut quibus armis sidiisque, uti ad repellendum hostem tantu conveniat, explicetur. Sunt autem duo, quorum ope atque opere profligari atque everti Tuream oportet, unus est Christianus, alter Rudolphus. Christianus quidem precibus, Rudolphus vero armis et gladio pugnat... Preces enim sunt, que divinum numen sceleribus nostris violatum placant: arme vero, quae vim hostilem atque impetum a nobis propulsant.”

15 Az Isagoges... II. Tomus Ddd2r-v rövidítve ugyanezt így mondja el: „Philippus Melanchthon aliquando ex Mysnensis ludi visitatione domum reversurus tractum amoenissimum ad Albim inter duos montes situm, flumine, valle vineis, pratis, et arboribus undique vestitum accurate intuens lacrymas profundit, idque cur faceret interrogatus, respondit: doleo haec tam culta loca praedae barbaris Tureis fore.”

52