Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)

Poétika- és retorikatörténet Cicero és/vagy Krisztus? A reformáció 16. századi retorikáinak egyik dilemmája

ja egymással az emberi ékesszólás képességét és az isteni kinyilatkoztatás nyelvi üzenetét. Az előző évszázadban Melanchthon, Dresser, Sturm és mások szerint az emberi ékesszólás, a retorika képességében a Szentlélek ajándéka nyilatkozik meg és adatik számunkra: az isteni képesség nyelvi adományként alászáll, és számunkra is elérhető, használhatóvá lesz: ezért lényegében a kettő egy és ugyanaz. (Melanchthon így fogalmaz: „Mert bár Isten a mi szavainkkal akart szólni, az isteni beszédről balgán ítéltek a beszéd művészetében járatlanok.”) Bucanus szerint aki most Isten egyházában szól, az Isten ékesszólásával beszéljen: vagyis azokkal a szavakkal és azzal a beszéddel, amelyek Isten nyelvéhez illenek és amelyeket a Szentlélek tanít; nem pedig azokkal, amelyeket az emberi bölcsesség hirdet (non sermonibus quos docet humana sapientia, sed quos docet Spiritus Sanctus.) Az előző korszak elveitől való eltérést jól mutatja a szó, beszéd jelentésének változása: az egyre kisebb autonómiát birtokol. Az ókori-reneszánsz retorikai hagyomány egyik sarkalatos eleme volt a szavak bőségének (copia rerum) hangoztatása, a Bucanus-Scultetus művekben zajló változás sokban ellenkező irányú változást ösztönöz. A jelentésszaporítás, -halmozás, szinonimika, vagy erre irányuló szókép- és alakzathasználat egyre inkább elutasítottá válik, valósággal az inopia verborum kap rangot.

Amennyiben a retorikát az eddigiek fényében Klaus Dockhorn alapján értelmezzük, miszerint: „Nem túlzás azt mondani, hogy a német protestantizmus a retorikát mint világnézetet és antropológiát választotta. A retorika a szó legteljesebb értelmében egy világnézet, egy világnézet sajátos ismeretelmélettel, sajátos morál és mindenekelőtt sajátos antropológia (Die Rhetorik eine Weltanschauung in vollsten Sinne des Wortes ist, eine Weltanschauung mit eigener Erkentnisstheorie, eigener Moral und vor allem eigener Anthropologie.). Tehát eszerint értelmezve a vizsgált retorikákat, olyan antropológiai és művészetelméleti horizontokat találtunk, amelyeknek kettős gravitációját Krisztus és Cicero páros emblematikus alakja jelképezi; szoros konstellációjuk a 16. század vége felé határozottan lazulni látszik.

44