Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)

Poétika- és retorikatörténet Cicero és/vagy Krisztus? A reformáció 16. századi retorikáinak egyik dilemmája

a dialektika szillogizmusa a hamisság eszköze lesz. A prédikátor ne becsülje túl mások kérkedő művészi imitatióját, csak a legméltóbbak utánzására vállalkozzék; legszerencsésebb, ha híres egyházi doktort választ követésre és utánzásra. Ezzel a gondolattal Hyperius a reneszánszban oly fontos imitatio-aemulatio fogalmait fosztja meg ismert művészetelméleti jelentésétől, és tessékeli azt kívül a prédikáció elméletén. (Ezt azért is nyomatékosan kell hangsúlyoznunk, mert az imitatio kiemelkedő szerepet játszott a korszak retorikai rendszereiben: Me- lanchthon, D. Chytraeus, C. Goldthurm, E. Sarcerius, M. Dresser, etc. Az imitatio volt annak a kulturális elsajátításnak a legfontosabb módszertana, amellyel az ókor műveltéségéhez lehetett hozzáférkőzni, és megszerezni a szükséges beszédművészeti eljárásokat.) ,A kutyáknál és a kígyónál is jobban kell kerülni a szavak hiábavaló harcát, a hangok tartalmatlanságát, az új frázisokat. Mert akik a világi tudományoknak akarnak tetszeni, azok Krisztusnak nem szolgálhatnak.”54

Erre az öt genusra lehet és kell minden istentiszteleti prédikációt visszavezetni. Isten már nem beszél többet közvetlen módon élő szóval az emberhez, ő most megbízottjai révén beszél hozzánk. így marad az élő megszólítás, a prédikáció; megmarad, ha közvetett is, százmaztatott és gyengített. A verbum, a doctrina építi, gyarapítja és megtartja az egyházat, azáltal az embereket tanítja, hogy azok az Isten akarata szerint éljenek. Krisztus jelentősége maga azon nyugszik, hogy az idők kezdetétől minden ideig rex (király), sacerdos (pap), propheta, az egyház feje volt, jelenleg az és az lesz. A szó tehát építi, gyarapítja és megtartja az egyházat ötféle módon: a 2. Timotheus 3,16 és a Rómaiakhoz írott levél 15,4 alapján. Az tanítja a valóságot és elutasítja a hazugságot, az oktat a jóra és megtiltja a hamis cselekedeteket és vigasztalást ajándékoz.55 Önmagában azonban kevés és gyenge az emberi szó, az élet szentségét az evangéluimi doktorokban kell kutatni, akárki megítélheti: mivel nem hasznos Isten egyházát szavakkal építeni, ha rossz erkölcsökkel közben lerombolódik. Nem kisebb erény érthetően, egyszerűen és népszerűén, mint nagy tanultsággal, bonyolult elmeéllel és fenséges emelkedettséggel szónokolni. Szembeállítja egymással - amit művében sokszor megtesz - az aperte-simpliciter-populariter és a docte-argute-graviter jellemzőket, ahol az első csoport tulajdonságai egy korlátozott retoricitású nyelveszmény kifejezői. Az amplificatiót tárgyaló XV. fejezet beszél az iskolai stílusgyakorlat jellemzőiről,

54 HYPERIUS, 1553, 131 : „Etenim qui falsa dogmata obtrudunt simplicibus, aut ferunt in Ecclesia, saepenumero deprehendentur probationes plane sophisticis inducere in aciem, atq humanae philosophiae praesidio machinisq se uel maxime tueri. 194: Qui ad imitationem aemulationemq adhibet diligentiam, fieri non potest quin aliquas tandem eius cuius similis esse adfectat, uirtutes assequatur. Et semper unum aliquem uel plures, etiam in propinquo, imitatione dignissimos inueniet, qui modo non fuerit arrogans & iniquuus alieni artifici) existimator. 199.: Qui mundo student placere, Christi servi esse non possunt. Aliud longe est quaerere gloriam Christi, aliud suam ipsius gloriam uenari. Deinde pugnas uerborum, uocum inanitates, nouas phrases, cane peius & angue qui docent populum fugient...”

55 Dieter FRIELINGHAUS, Ecclesia und Vita Eine Untersuchung zur Ekklesiologie des Andreas Hyperius, Beiträge zur Geschichte und Lehre der Reformierten Kirche, 23. Band 1966, 110-111: „His duobus locis (sci. 2. Tim. 3,16; Rom. 15,4) sacram Scripturam ad quinque res amplissimas, atque in omni vita maxime necessarias, praesertim ad salutem adspiranti, Apostolus pronuntiat: nimirum primo ad Doctrinam, secundo ad Redargutionem, tertio ad Correctionem, quarto ad Institutionem, quinto ad Consolationem.”

39