Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)

Poétika- és retorikatörténet Cicero és/vagy Krisztus? A reformáció 16. századi retorikáinak egyik dilemmája

ahol sokszor helyet kapnak költött történetek, fabulák, ízléstelen világi történetek. Mennyivel helyesebben járnak el a tanítók, ha elsősorban a szent iratok alapján végzik az oktatást, innen veszik az argumentumokat, az amplificatio alapjait. A művészi locus communisokat is úgy kell megválogatni, hogy azoknak csak kisebbik hányada kerüljön ki a retorikában használatosak közül, a többség azonban csak a teológiából és a Szentírásból származhat.56

Az elmondottakból következően igen bizalmatlan az emberi szó homile- tikai szerepével és jelenlétével kapcsolatban. Határozottan elkülöníti egymástól a prédikációt és a szónoki beszédet, ezt terminológiája is tükrözi: következetesen concióról és oratióról beszél, amelyek eltérő fogalmakat is jelölnek. Minden prédikációnak rövidnek kell lennie, világosan kifejtettnek és érthetőnek; legelőször arra van szükség, hogy a nép idegenkedés nélkül, örvendezve, buzgalommal illeszkedjék a szent gyülekezetbe, és a hallottakat a legkönnyebben emlékezetével megjegyezhesse.57 Fogalomhasználata is ellentmondásos: a prédikáció részeiként a hagyományos retorikai felosztást találjuk: inventio, dispositio, elocutio, memoria, pronunciatio. E részeket azonban igen aránytalanul vizsgálja, vagy vonja be őket a prédikáció tanrendszerébe: legrövidebben - szinte csak az érintés szintjén - az elocutióról beszél, de a dispositio sem kap jelentőséget. Van ahol megemlíti, hogy el lehet különíteni a törvényszéki, határozati és bemutató beszédet.

A prédikációt elszigetelni kívánja a világi - ókori és reneszánsz - retorikai hagyománytól, legalábbis erősen korlátozni ennek érvényesülését. Melanchthon koncepciója - tág antropológiai kontextusban - e két komponens kulturális integrálásán nyugszik, Pál apostol démoszthenészi és cicerói erényeket egyaránt birtokolt. Hyperius nem is használja az ókortól ismerős genusokat, hanem más osztályozást találunk nála, jól mutatják ezt a fejezetcímek: De genere doctrinali, De genere redargutivo, De genere institutivo, De genere correctorio, De genere consolatorio, De genere mixto concionum. A negyedik fejezetben ugyan arról beszél, hogy vannak párhuzamok a prédikáció és a szónoki beszéd között (Quod multa sunt Concionatori cum Oratore communia, ac de concionatoris officio), valójában végig az eltéréseket sorakoztatja föl, amelyek miatt a retorika fölhasználását sokszorosan aggályosnak ítéli és csak nagy megszorításokkal tartja

56 HYPERIUS, 1553,12-13: „Vitae autem sanctimoniam requiri in doctore Euangelico, quilibet potest iudicare: quando nihil prodest Ecclesiam Dei aedificare sermone, si malis moribus, quod extractum est, iterum diruitur. Vita proba ueluti sigillum est, quo sana doctrina apud auditores confirmatur. Christum sibi omnes magistrum proponere debent, quem audimus praedicari, non tantum sermone, sed etiam opere ualentem. 35. Non minor est uirtus, aperte, simpliciter & populariter, quam docte, argute & grauiter eloqui. 95. Proponunt quidam iuuentuti in scholis argumenta, in quibus stylum exerceant, & uirium ingenij faciant periculum: sed ea ipsa plurimum sumpta de fabulis, aut certe de rebus friuolis, ut non dicam, aliquando turpibus, uel alia ratione noxijs. At quanto rectius praeceptores facerent, si concreditis sibi discipulis, ijsque; inprimis qui ad sacram literarum formantur studium, praescriberent subinde argumenta ex libris sacris delecta, eademq iuberent, modo per amplificationes, modo per alias praeexercitamentorum elegantes formulas, ad imitationem Chiysostomi uel aliorum illustrium Theologorum explicare, & explicando ornare? 100. Secundo, ad eandem rem instituti sunt certi loci artificiales, quorum non pauci ex Rhetorum quidem institutionibus, sed multo plures quoque ex ipsa Theologia & libris sacris petiti uidentur.”

57 HYPERIUS, 1553, 21: „Concio omnis esse debet brevis... Primum necessarium est, ut populus sine taedio et alacriter ad sacros coetus conveniat, atque audita memoriae commendet facilius.”

40