Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
Poétika- és retorikatörténet Cicero és/vagy Krisztus? A reformáció 16. századi retorikáinak egyik dilemmája
aktualitást kap a hitújítás bekövetkeztével. Ezért kell természetesnek tartanunk, hogy a hitújítás első nemzedékének programadói ugyancsak nagy jelentőséget tulajdonítanak Erasmus kérdésfelvetésének. Az antik-reneszánsz művészetelméleti rendszerek által közvetített paganisatiós kockázatok megfékezése és kordában tartása a reformáció számára is döntő kérdés volt.2 A reformáció a bibliai hermeneutika új fejezetét nyitotta meg. Az ókorból örökölt, majd a reneszánszban megújított retorikai hagyomány alapvetően az emberi szó tényére épült, annak filozófiai, dialektikai, szövegelméleti- beszédművészeti konzekvenciáival: hatalmas szövegkorpuszával és praeceptum műveivel. Mindennek M. T. Cicero volt az emblematikus összegezője. A reformáció a Szentírást alapvető üdvforrásnak tekintette, amely a Szentlélek által ihletett kinyilatkoztatás, benne voltaképpen az isteni szó hangzik el emberi nyelven, olvasható írott formában. Mivel üdvérdekű az isteni szó megértése, ezért minden eszközt meg kell keresni; ennek esélyét növelheti, hogy a kinyilatkoztatás mint szó, mint nyelvi megnyilatkozás maga is kettős természetű: ihletett nyelv (lingua afflata, inspirata) az emberi beszéd törvényszerűségeivel, azonban a „locus classicus”, 2 Péter 1, 21 figyelmeztet: „Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szentlélektől indíttatva szólották az Istennek szent emberei.” Hasonló intelem Pál apostolnak Timóteushoz írott II. levele, III. caput, 16. vers: „A teljes írás Istentől ihletett, és hasznos az tanításra, a feddésre, megjobbításra, az igazságban való nevelésre.”3 A reformáció azonban az írásértelmezés korábbi formáit tagadta meg, amikor megfosztotta ettől az egyházat mint kizárólagos interpretáló és üdvértelmező intézményt, ugyanígy elvetette a quadrigát, vagyis quatuor sensust.4 Ezért hangoztatta azt Luther, hogy az egyház mint értelmező közösség az Ige eredménye, az Igétől született leánygyermek, nem pedig az Ige anyja. Ugyanezt fogalmazza meg Melanchthon a 68. zsoltár exegézi- sében: „Hiszen az Egyház maga az isteni beszéd grammatikája, köteles befogadni és megérteni Istentől a beszéd tudományát és megőrizni annak a sajátosságait. (Ecclesia est Grammatica sermonis divini: Debet accipere sermonem a Deo, et retinere eius proprietatem.)”5 Az egyház mint értelmező közösség az Ige eredménye, nem pedig fordítva. A leváltott hermeneutikai módszerek helyett újakat 2 A kérdésnek hatalmas szakirodalma van, ebből csak a Renaissance — Reformation, Gegensätze und Gemeinsamkeiten, Vorträge herausgegeben von August BUCK c. kötetre utalunk (In Kommission bei Otto Harrassowitz - Wiesbaden, 1984.) Ebből különösképpen Heinz SCHEIBLE, Melanchthon zwischen Luther und Erasmus (155-181) és Jan-Dirk MÜLLER, Zum Verhältnis von Renaissance und Reformation in der deutschen Literatur des 16. Jahrhunderts (227-255) című tanulmányai voltak számunkra hasznosak. 3 A Szentírás ezen kívül még számos helyen értelmezi ezt a kérdéskört. Róm. 15 4. „Mert a melyek régen megirattak, a mi tanulságunkra írattak meg: hogy békességes tűrés által és az írásoknak vigasztalása által reménységünk legyen.” 4 A kérdéskör óriási szakirodaimának jó magyar nyelvű összefoglalását adja FABINY Tibor, A keresztény hermeneutika kérdései és története I. A prekritikai korszak: az első századtól a reformáció koráig, Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont, 1998. c. kötete, valamint Gerhard EBELING, Luther Bevezetés a reformátor gondolkodásába, Budapest, Magyarországi Luther Szövetség, 1997. 5 Philippus MELANHTHON, Enarratio Psalmi LXVUI. Scripta Exegetica, in Philippi MELANTHO- NIS Opera quae supersunt omnia, Edidit Carolus Gottlieb BRETSCHNEIDER, Volumen XV., Halis Saxonum, 1848, 847-848. 16
