Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)

II. Ikonográfia és kulturális emlékezet Melanchthon paeonjai és magyarjai - adalékok a magyar protestantizmus történelmi identitásának alakulásához

Melanchthon történetteológiai rendszerének meghatározó műve Dániel könyvének kommentálja. A Dániel-kommentárnak 1546-ban újabb, bővített változata jelenik meg latinul, ugyanebben az évben Justus Jonas fordítja németre a még terjedelmesebb változatot: Der Prophet Daniel ausgelegt, durch D. Philipp. Melanth. Aus dem Latin verdeutscht durch Justum Jonam. Mit einer Vorrede an Kurfürsten zu Sachssen. Különösen a német változat érdekes számunkra, amely tulajdonképpen már egy világtörténet folyamatának felvázolása. Ehhez a dánieli jóslatban szereplő négy birodalom bemutatását használja fel Melanchthon gazdag kiegészítésekkel, értékelő kommentárokkal.60 Úgy is értelmezhetjük a kiadványt, mint a Cárion Krónika átdolgozására irányuló előkészületet: ott is a négy monarchia adja a történelem menetét.61 A tárgyalás logikáját a bibliai könyv látásmódja határozza meg, vagyis az eszkatdlogikus szemlélet. Nem meglepő, hogy amikor a veszedelem okait kutatja, Magyarország jelenik meg gondolatmenetében, mint amelynek romlása közeli példaként magyarázza és bizonyítja a török büntető szerepét. Az egész bűnös kereszténység példája itt Magyarország, amely mások bűneit is megtestesíti. Nem az Evangélium szava vonzotta a törököket Pannóniába - hogy egy legközelebbi példáról beszéljek -, hanem a hosszú ideje hatalmas bálványimádás és sok más fórtelmesség. A pannóniaiak vezetőinek már miért szolgál hasznára az a bölcsesség, amelyik az Evangelium elhallgatását parancsolja?62 Nem ismerni az Evangéliumot, milyen mértékben ad vigasztalást? Ellenkezőleg, az Evangélium fénye a kegyes istenDanielis habet Testes omnium aetatem doctissimos et prudentissimos Scriptores. ...Quartam Bestiam esse Romanam Monarchiam constat. Hac eversa, ortum est aliud Regnum minus, sed tamen potentius ceteris, quod Legem impiam condidit, et Lege cogit suos inferre bella Christianis. Hos enim expresse nominant Lex Mahometi; et in magna parte Orbis terrarum delevit nomen Christi. Haec cum conveniant aptissime ad Mahometicum Regnum, assentior iis, qui ad id accommodant. Quod enim de Augusto et ceteris dicitur, hi nec everso imperio coeperunt regnare, nec novum genus doctrinae excogitarunt....Sed cornua quomodo numerabimus? Id etsi ignoro, tamen aliud regnum nullum video, cui principalis descriptio magis quadret, quam Mahometicum. Et huius tanta est diuturnitas, tanta potentia, ut appareat fuisse causam, quare Propheta Ecclesiam praemoneret, ne scandalo tantae potentiae aut diuturnitatis offenderetur. Nec vero possunt in vaticiniis omes imagines accommodari, ante exitum omnium quae significantur. Qualia fuerint initia Mahometici Regni vides. Ad haec utcunque convenit trium cornuum evulsio. Occupatae initio Aegyptus, Syria, pars Asiae, postea latius prolati sunt fines.”

60 A terjedelmes kötet mintegy négyszázhúsz lapnyi, Dániel könyvét sorról sorra, fejezetről fejezetre tárgyalja, értelmezi, amely voltaképpen világtörténelemmé tágul.

61 Vö. ANDERMANN, Ulrich, Geschichtsdeutung und Prophetie. Krisenerfahrung und - bewälti- gung am Beispiel der osmanischen Expansion im Spätmittelalter und in der Reformationszeit, in Europa und die Türken in der Renaissance, Hrsg, von Bodo GUTHMÜLLER und Wilhelm KÜHLMANN, Max Niemeyer Verlag, Tübingen, 2000, 29-55. és Wilhelm KÜHLMANN, Der Poet und das Reich - Politische, kontextuelle und ästhetische Dimensionen der humanistischen Tyrkenlyrik in Deutschland, Uo. 193-249.

62 Philippus MELANCHTHON, In Dánielem prophetam commentarius, 1543, Lipsiae, 336: „Non uox Euangelij attraxit Tureas in Pannoniam, ut de proximis exemplis dicam, sed ingens longi temporis éiómÁopavía, et alia multa scelera. Quid iam Pannonijs profuerit illa Areopagitarum sapientia, quae taceri Euangelium iubet? Ignari Euangelij quam consolationem habent? Econtra, pijs lux Euangelij, magnam consolationem adfert. Hi quanqum uident se acerbissima seruitute opressos esse, tamen norunt Ecclesiam non interituram esse funditus. Mitigabunt etiam haec mala suis precibus, uera pietate.”

146