Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
II. Ikonográfia és kulturális emlékezet Melanchthon paeonjai és magyarjai - adalékok a magyar protestantizmus történelmi identitásának alakulásához
nosnak a paeonokat, ennek lehetősége fel sem merülő1 (Ez a tény azt bizonyítja, hogy Melanchthon legátfogóbb, legnagyobb súlyú, legtágabb nyilvánosságnak szóló, kanonizáló szerepű történeti művében nem akarta a paeon-magyar „kontinuitás”, származás elvét képviselni, azt csak korlátozott mértékben, egy jóval szűkebb nyilvánosság - a magyar protestantizmus - számára szánta. Ez a partikularitás így nem zavarhatta a Cárion Krónika sokszorosan összetett, protestáns, ugyanakkor birodalmi érdekeltségű szempontrendszerét.) Ez a szoros szövegegyezés csak úgy képzelhető el, hogy az átvett szövegrészek tökéletesen megfeleltek Melanchthon igényének, koncepciójának, hiszen az 1551-es declamatio lényegében az övének tekinthető, aminek jelentős részeit beépítette történelmi szintézisébe.41 42 Mindenképpen indokolt lenne a magyar kutatásnak végigkísérni a Ca- rion-kiadások változó Magyarország-képét, szemléletváltozását. Néhány kiadás vizsgálata alapján is nyilvánvaló, hogy a reformáció eseménysorozata befolyásolta ezt a beillesztési folyamatot. Arra még nem tudunk pontos választ adni, hogy a wittenbergi peregrináció milyen szerepet játszhatott ebben, pedig ez talán feltételezhető. A jelenleg vizsgált disputáció két irányban zajló folyamat dokumentuma: részben a magyar reformáció történetszemléletének wittenbergi genezisét, részben pedig ugyanennek a - Magyarországon is formálódó - történetszemléletnek a németországi recepcióját, e kettő szinkróniáját vagy olykor kitapintható aszinkróniáját mutatja. Nem kétséges azonban, hogy a Melanchthon által alakított-bővített Cárion Krónikában is találunk olyan szemléleti elemeket, amelyek a magyarok számára elfogadhatatlanok voltak. Meghatározó, átfogó szempontja volt egy erős birodalmi nézőpont érvényesítése, amely a Német-római Császárság történelmi szerepét, egyházi-politikai-kulturális jelentőségét magasztalja. Minden ezt fenyegető, gyengítő erő, jelenség erős elmarasztalásban részesül. Koncepciója szerint a Nagy Károly utáni korszakban a császárok jogosan törekedtek Germania és Itália szoros egyesítésére, mert csak így lehettek a keresztény Európa őrei, így védelmezhették a kereszténységet és a kultúrát, vallást, tudományokat a barbár népek támadásai ellen. Isten azzal a dicsőséggel díszítette a német népet, hogy a megmaradt római birodalmat megtartsa. Nem kétséges, hogy oly sok pusztítás után így mentették meg Galliát és Itáliát a szaracénok és magyarok, Germaniát pedig a magyarok könyörtelen és barbár dúlásaitól. Nem volt egész Germaniában egyetlen olyan hely sem, amelyik a magyarok jogtiprásaitól és kegyetlenségeitől 41 Philipp MELANCHTHON, Chronicon Carionis. Secunda pars, liber tertius. Wittenberg, 1558. „Alij nomen Poeon fecerunt a Paeon, quod uetustis est carmen triumphale, aut est nomen patris Philoctetae, qui fuit Herculis comes. Siue igitur a uictorijs, siue ab Herculis comite nominati sunt Poeoni, nomen esse antiquissimum testantur Homerus, Euripides et Thucydides. Et quia vox graeca est, coloniam esse Graecam apparet. Cum uero paulatim a Strymone progressi sunt ad Istrum, deinde nominata est Pannonia uoce aliquantulum deflexa a Poeonia. Cumque stirps fuerit Graeca, urbes ueteris Pannoniae magis ornatae fuerunt legibus, aedificijs, disciplina, quam aliae uicinae. Post praedicationem Apostolorum cito etiam Ecclesiae ibi constitutae sunt, & studia Graecae linguae ibi floruerunt....” (121-122.) 42 Vő. SZABADOS György, A magyar történelem kezdeteiről Az előidő-szemlélet hangsúlyváltásai a XV-XVIII. században, Balassi Kiadó, Budapest, 2006, 68-69. 139
