Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
II. Ikonográfia és kulturális emlékezet Melanchthon paeonjai és magyarjai - adalékok a magyar protestantizmus történelmi identitásának alakulásához
dolgairól.17 Jóllehet a magyar reformáció alkotói bonyolult, egyensúlyozó játékot folytattak, hiszen „meg akarták menteni” a hun-magyar rokonságtudatot és Attila dicsőségét, hogy azt valahogy beillesszék a protestantizmus történetteológiai rendszerébe. Ezt bizonyítja Bencédi Székely István, Batizi András, Farkas András, Szkhárosi Horváth András, Heltai Gáspár, később Szenei Molnár Albert számos műve. Ezekben az évtizedekben formálódik és erősödik meg a hazai magyar nyelvű protestáns kultúrában a zsidó-magyar sorspárhuzam átütő erejű gondolatmenete. Tudjuk, ennek során ,A zsidó néppel vont bibliai párhuzam sokszor azonossággá válik, és a magyar nép lesz a bibliai ígéret népe.”, olykor „..teljesen egyértelmű a magyar nép azonosítása Isten választott népével.”18 Ez a konstrukció - mivel alapvetően biblikus, eszkatologikus idődimenziót működtet -, leértékeli, mellőzi a reneszánsz historiográfia múltértelmező és feltáró szerepét, annak interpretatív eljárásait. Jó példa erre Károlyi Gáspár 1563-as Két könyv című művének gondolatmenete, amely deklaráltan szinte teljesen elutasítja a humanista historiográfia tanulságait, de a hun-szkítiai származástudatot is kiiktatja, amint a Mátyás-hagyományról is hallgat. Ugyanakkor viszont Károlyi - és mások - történetteológiai rendszere wittenbergi eredetű, Luther és Melanchthon műveiből származik az eszkatologikus-apokaliptikus konstrukció a három világkorszak és négy monarchia, kettős Antikrisztus gondolatával, de ezt magyar nyelven szólaltatják meg. Nem is találunk példát sehol sem a reformáció korszakában, hogy a magyar reformáció sajátos történetteológiai rendszerét latinul tették volna közzé. Ez a magyar történetteológiai konstrukció nem jelenhetett meg a wittenbergi közegben, helyette a humanista örökség erősen alakított, krisztianizált és protestáns érvrendszerhez igazított változata szerepel Melanchthon-Mattheus gondolatmenetében. A hun-magyar azonosság és a zsidó-magyar sorspárhuzam is érvényesít, alkalmaz valamely eredetközösségi narratívát, ami ugyan tartalmában alapvetően különböző, ám szerepét tekintve azonos. (Szempontunkból annak nincs jelentősége, hogy jóval később ezek az eredetközösségi narratívák milyen kritikai elbírálásban részesültek, vagy miben „cáfolták meg” azokat. Saját korukban betöltött szerepük a kollektív emlékezeté és a funkcionálisan releváns/irrele- váns oppozícióval írható le.) „...abban a kollektív tudatban, amely a nemzeti típusú korporációk kezdetleges formájára jellemző, ...a közösségi hagyomány alapvetően eredethagyomány... A kanonizált eredettörténeten alapuló nemzettudatnak a kezdettel való azonosság a kulcsa; nem a gondolkodásmód, a hagyományozó közeg formai-strukturális azonosságán, hanem a nemzeti attribútumok leszármazotti alapon történő öröklődésén és változatlan megtartásán alapul.”19 Melanchthon 17 Vö. Josef TROSTLER, Die Anfänge der ungarischen Geschichtsprosa, Ungarische Jahrbücher, 1934,116-134. 18 ŐZE Sándor, „Bűneiért bünteti Isten a magyar népet” Egy bibliai párhuzam vizsgálata a XVI. századi nyomtatott egyházi irodalom alapján, Budapest, 1991. Bibliotheca Humanitatis Historica a Museo Nationali Hungarico digesta A Magyar Nemzeti Múzeum Művelődéstörténeti kiadványa II. 139-140. 19 S. VARGA Pál, Anemzeti költészet csarnokai A nemzeti irodalom fogalmi rendszerei a 19. századi 127
