Csorba Dávid: "A sovány lelket meg-szépíteni” Debreceni prédikátorok (1657-1711) - Nemzet, egyház, művelődés 5. (Debrecen, 2008)

ELŐSZÓ

Előszó

nem ismert képét megalkotni. Patrick Collinson, a reformáció kutatás doyenje jegyezte meg, hogy a 17. századbeli prédikáció valósággal színházként hatott a hallgatóságra.7 Ezt a vibráló sokszínűséget, a beszédszituáció közegének hangulati elemeit, a prédikálás interaktív szegmenseit, és sok mást, egy elemző nyelvi rendszer nem képes visszaadni, csak bizonyos paramétereket érzékeltethet belőle. Ennek a lehetetlennek a megsejtetése utáni vágy áll a kötet eklektikus, néhol bricolage szerű jellegének hátterében.

A kötet felépítése tehát a következőképpen alakult: egy bevezető rész adja a kontextust, értelmezi Debrecen és a debreceniség szerepét a 17. század utolsó harmadában. A városi mecenatúra felől közelítettük meg a kérdést: fejedelemi (Apafi), városi (szenátus) és iskolai (Martonfalvi) szinten értelmeztük az 1657-1711 közötti városi mentalitást, egyéni és közösségi szereplőkhöz mérten vizsgáltuk. Az erdélyi fejedelemről kialakult képet a róla szóló unikum halotti beszédek alapján árnyaltuk; Martonfalvi támogatási rendszerét pedig a diákkatalógusának elemzésével vettük számba.

A dolgozat gerincét jelentő elemzésekben három elfeledett, de a korszakukban igen jelentős prédikátor (idős Köleséri Sámuel, Sajószentpéteri István, Debreceni Ember Pál) életművét vizsgáltuk: háromféle prédikációs stílust és teológiai felfogást. Egy prédikáció kapcsán elsősorban az érdekelt bennünket, hogy milyen beszédet engedett megszólaltatni egy adott közösség. A beszéd narrációja és szerkezete nemcsak az egyházi szónok felkészültségét fedi fel, hanem a használt beszédformák, narratív egységek, retorikai- homiletikai eszközök alkalmazásán keresztül azt is, hogy melyik műfaj erősödését vonta ez maga után a prédikáción belül (polémia, imádság, feddés, elmélkedés). A hallgatóságra szabott beszédegység, az ún. alkalmaztatás helye a különböző eszmetörténeti pozícióba besorolt lelkészeknél (ortodox, puritán, coccejánus, pietista) más és más.

Ilyen és hasonló kérdések felvetik újra meg újra azt a kérdést, milyen a prédikáció-elmélet és gyakorlat viszonya egymáshoz. Van-e mintakövetés a szakirodalom által szabadabbnak jelzett prédikációs metódust követő puritánoknál? Elutasítják-e az új megszólalási lehetőségeket az ún. ortodox egyházi szónokok? A szakirodalomban a mai napig gyakran alkalmazott orto- dox-puritán-pietista ellentét elfedi a valós hitgyakorlatot: szükségesnek látszik újraértelmezni mind a tanítói mentalitást, mind a magánkegyesség történeti megvalósulásait, közösségformáló szerepét. Amennyiben az egyes szerzők megcélzott praxisa tetten érhető, akkor külsőleg az egyházpolitikai,

7 POOLEY 1992,105.; COLLINSON 1996, 47-56.; TODD 1997, 50.

11