Takács Béla: A magyar református lelkészek öltözete - Nemzet, egyház, művelődés 3. (Debrecen, 2004)

A XVIII. századi lelkészek öltözete

rázzák, de maguk és gyermekeik illetlenül és rongyosan járnak, amely szenved- hetetlen hiba.”83

Kétségtelen, hogy a tiszántúli egyházkerület 1762. ápr. 20-án tartott közgyűlésén bemutatott, és az egyházmegyék által elfogadott, az egyházlátogatást szabályozó tervezet páratlan a maga nemében, mert összesen 124 (!) kérdésre kellett volna írásban felelni a látogatás során. Sajnos, a nagy tervből úgyszólván semmi sem lett. Vecsei János debreceni püspök, a tervezet készíttetője 1763. jan. 1-jén meghalt, az utódja, Tatai Csirke Ferenc pedig nem szorgalmazta az egyházlátogatást, így ez a részletes, az egyházközségek életét felmérő összeírás csak a debreceni egyházmegyében készült el 1763-ban, de ez is csak úgy, hogy 6-8 pontra szűkítették a vizitációs jegyzőkönyvet, és ebben nem kaphatott helyet a prédikátorok ruházatával foglalkozó kérdés. Legfeljebb annyit tudtunk meg a debreceni egyházmegyében szolgáló negyvenkilenc prédikátorról, hogy ezek általában „a tisztükben híven eljárnak”, a gyülekezetnek és a lelkésznek nincs egymásra panasza. Csak a nyirgelsei prédikátorról, Szilágyi Ferencről olvashatjuk a jegyzőkönyvben, hogy „hol itt, hol ott nyomorog” a faluban, mert a görögkatolikusok a templomot és a parókiát elvették a reformátusoktól.84

Az 1763-as összeírásból tehát semmit sem tudunk meg a református prédikátorok ruházatáról, viszont Molnár János jezsuita teológus és tudós ugyancsak 1763-ban elismerően nyilatkozik erről a kérdésről. Molnár János a felekezetek közötti béke híve volt, ez indította arra, hogy „A megtérő református ebnélkedésről” címmel vaskos könyvet írjon, és ezt 1763-ban, a nagyszom bati nyomdában megjelentesse. Könyve előszavában Molnár János kijelenti: „Tudom, hogy a református seregnek okosabb része azért a katolikusoktól nem irtózik, hogy Dávid példájaként seregesen szép rendben énekelve és imádkozva járulnak néha-néha a templomok felé, hogy szép öltözetekkel cifrázzák mind magokat, mind az Lír házát becsület kedvéért az oltárok előtt az egyházi tisztek, hogy a Krisztus emlékezetéért a Szent Kereszt jelét homlokokra és mellyekre vezetik.” Molnár János szerint tehát az „egyházi tisztek”, vagyis a prédikátorok „szép öltözetekkel cifrázzák magokat”, és így vetik magukra a keresztet.

Lehetetlen megállapítani, hogy Molnár János hol látta ezeket a római katolikus egyházzal rokonszenvező lelkipásztorokat éppen az említett esztendőben, ugyanis 1763-ra az ellenreformáció különös erősödése a jellemző: Tatai Csirke Ferenc püspököt megbízza a tiszántúli egyházkerület közgyűlése, hogy rendeljen el általános böjtöt a vallásüldözés miatt, annál is inkább, mert a bécsi udvar komoly lépéseket tett a debreceni Kollégium megszüntetésére. 1763-ban Barkóczy Ferenc hercegprímás nyomatékosan kéri Mária Teréziát, hogy tiltsa meg a református ifjaknak a külföldi egyetemek látogatását, mert ez a római katolikus egyházra és az államra egyaránt veszélyes. Damiani János váci főesperes „Justa religionis coacti”, 1763-ban Budán megjelent művében kijelenti: ha szépen nem megy, akkor az erőszakos térítés is kötelessége a ró52