Takács Béla: A magyar református lelkészek öltözete - Nemzet, egyház, művelődés 3. (Debrecen, 2004)

A XVIII. századi lelkészek öltözete

A „populé” alatt a latin „populus” = nép, értendő a bécsi figura alatt a nyugati divatot, mert református ifjak ebben az időben még nem járhattak a bécsi egyetemre. Pál Gergely ellen az egyházkerület eljárást indított, de arról nincs tudomásunk, hogy a külföldi divatot majmoló lelkészek ellen valamilyen megtorlást hajtottak volna végre.

Valószínűleg a Pál Gergely féle gúnyirat is hozzájárult ahhoz, hogy a tiszántúli kerület 1762-ben összeállított egyházlátogatási jegyzőkönyvének kérdőpontjai között - hazánkban először - ez a tétel is helyet kapott: „A prédikátor tiszta és becsületes emberhez Illendő módon jár-e, olyan-e a ruhája, amely papi embert illet, vagy sem?”

Nyomban e kérdés után a szabályzat hosszadalmas utasítást tartalmaz az esperes számára, amelyet a prédikátor ruhájával kapcsolatban kell alkalmaznia. Ennyire aprólékosan, részletekbe menően egyik kérdés sem foglalkozik még a fontosabb ügyekkel sem, mint éppen ezzel. Az utasítás szerint nem kell megengedni, hogy olyan mentét viseljen, amely „alul rókatorkos”, vagy prémes, hosz- szú, „mert ez haszontalanság és vesztegetés”. Különösen szól a „német ruha” ellen, mert nem mindenki elég tehetős ahhoz „hogy abban tisztességesen járjon” s „mesterembert sem kap”. Egyébként is csak arra való, hogy magát mutogassa benne. Előfordul, hogy éppen, mert nincs tehetsége s nincs mestere, aki megcsinálja, „fele német, fele magyar ruhában járnak s ezért cudarul és rongyosan öltöznek, amely farsangosokat illet” s botránkozást okoz. Emiatt a német ruha viselését el kell tiltani. Ha valaki mégis viselni akarja, (főleg a külföldi akadémián tanultakról van itt szó) csak a püspök engedélyével teheti. Legyen minden prédikátornak, „akitől kitelik” fekete palástja s ezt azok is viseljék, akik akadémiákon nem voltak. Amikor prédikál, úgy illik, hogy a mentén vagy hosszú dolmányon felül palástot vegyen magára, és úgy ékesítse meg a szent szolgálatot. A parókiaviselést csak azoknak kell megengedni, „akiknek hajuk nincsen”. Nem szabad megengedni senkinek sem, hogy „fodros inget viseljen, azt másutt sem viselik a prédikátorok, még a legifjabbak sem”. A további kérdések megint a külföldről hazatért ifjú akadémikusoknak szóhiak, hogy „nyakukat keskeny bársonnyal, fekete pántlikával meg ne szorítsák, mert a németek között is a ké nyes ifjacskák teszik ezt”. És ne viseljenek „bársony aufslágot”, hajtókát a nyakuk körül, sem kardot, spádét, veres és zöld bársonyköpönyeget. Ha szószékre mennek, a hajukat „ne fondorítsák, se fel ne pluderezzék”. Hosszú hajat se viseljen a prédikátor, mely „utálatos, asszonyhoz illő”, mert „némelyeknek majd derekukon is alól ér, melyet még nézni is utálatos férfiakban”. Vannak olyanok is, akiknek hajuk „a zsírtól szinte ugyan tapad”, az ilyeneket figyelmeztetni kell a tisztesség és illendőség szabályaira. Vannak aztán olyanok is, akik piszkosak, rongyosak és „cudarul járnak”, pedig van tisztességes ruhájuk is. Ezeket is meg kell fegyelmezni. A prédikátoron kívül felesége „köntösét is meg kell nézni”, amelybe vasárnap és ünnepnap öltözik, hogy „nem módosak, világiak-e”. Mégpedig azért, mert „sok prédikátorok majd minden kereseteket a feleségeikre cif51