Ugrai János: „Kis világnak világos kis tüköre” Északkelet-magyarországi református lelkészek önéletrajzi nyilatkozatai 1807-1808-ból - Nemzet, egyház, művelődés 2. (Debrecen, 2004)

Bevezető tanulmány: Az életpályák egyház- és oktatástörténeti háttere

gatott református zsinatot azonban - ismét a tiszántúliak erőteljes ellenállása nyomán — 1781-ben nem tudták megtartani, 1786-ban pedig érdemi eredmény nélkül zárult közös gyűlésük.6

Református zsinatra 1791-ben került sor, báró Ráday Gedeon, majd gróf Teleki József vezetésével világi elnöklés alatt folyt le a tanácskozás. A 155 kánonból álló törvénykönyvet szerkesztő, világi fölényű zsinat rendezte és egységesítette az egyházkormányzás kérdéseit: az egyházközségekben presbitérium, az egyházmegyékben konzisztórium, az egyházkerületekben főkonzisztórium felállítását írta elő - méghozzá paritásos alapon, azaz a testületekbe egyenlő számú világi és lelkészi küldöttet kellett delegálni. A budai kánonok kissé elnagyoltan tartalmazták az egyetemes konzisztórium intézményét is: ez - az egyházkerületi közgyűlések által választott egyetemes főkurátor vezetésével - tartotta volna a kapcsolatot az országos kormányszervekkel, törvényalkotási joga viszont nem lett volna. Az udvar és a kormányhatóságok azonban a befolyásos nemesek szabályos időközönkénti gyűlései, a politikai szervezkedés lehetősége miatt aggódtak és bürokratikus módszerekkel elodázták a zsinati végzések elfogadását. A kánonok központi megerősítésének kiharcolására, a főkonzisztórium felállítására az 1850-es évekig több kísérlet is történt, de végül 1881-ig a magyarországi református egyház mellőzte az egyetemes jelleget.7

A budai végzések, az uralkodói szentesítés elmaradása ellenére, iránymutatónak számítottak az egyházigazgatás szempontjából. A helyi presbitérium tagjai lehettek a református kegyúr, a lelkész és a gondnok mellett a gyülekezet öregebb tagjai (vénei) és nagyobb gyülekezetekben a felsőbb iskola tanárai. A presbitérium felügyelte a hitélet helyi ügyeit, gondoskodott a lelkész, a káplán, az

6 Zoványi, 1903. 1-93. p. Zoványi Jenő egyrészt azt emeli ki, hogy az egységesítő törekvéseket leginkább a tiszántúli egyházi erők, a püspök ellenezte, az ellenpólus vezetői pedig a tiszáninneni nemesek voltak; másrészt hosszan kifejti, hogy a bécsi ágensi tisztség és a Beleznay vezette főkonzisztórium létrehozásában kulcsszerepet játszott az udvar részéről az a megfontolás, hogy a királynő bizalmasának számító Bessenyei György megfelelő pozícióhoz jusson. Zoványi hangsúlyozza, a protestáns egyházak nagy nehézségeket kerülhettek volna el, ha kevéssé bíznak meg a Bessenyeihez hasonló, önzetlennek és szilárdan hithűnek nehezen nevezhető, az uralkodó kegyeibe beférkőző emberekben.

7 Csohány, 1994. 112-115. p.; Zoványi, 1903. 95-122. p

12