Nemere, 1884 (14. évfolyam, 1-144. szám)
1884-08-12 / 91. szám
Emlékirat a keleti marhavész behurczoláia ellen Romániával szemben eszközlendő óvóintézkedések, illetőleg az 1874. évi XX. lör- vényczikk módosítása tárgyában. (Folytatás.) Legbiztosabban konstatálható a keleti marhavész a bonczolásnál. Ennek jelei: sötét, nem teljesen megaludt vér — melyben górosövi vizsgálatnál micro- coccusok találtatnak, — a test összes nyákkártyáinak lobos volta, kapcsolatban turószerü rétegekkel, különösen a negyedik gyomorban és vékony bélben. A halál a betegség minden stádiumában beállhat, de leggyakrabbau a betegség kitörését követő 4. és 7-ik napon, vagy pedig a fertőzés után 8— 12 nappal áll be. De azért a betegség kimenetele nem egyenlő, hanem az állatok faja, a vész jellege és tartama szerint különböző. A pusztai marhák között oly egyszerű esetek is fordulnak elő, melyek alig felismerhetők s az állat néhány nap múlva meggyógyul. Ily esetekben a vész a csordák által észrevétlenül hurczoltatik a legtávolabb vidékre. Kelleténél tovább időztem e két pontnál, de azokat rövidebben összefoglalni lehetetlen voH, s igy áttérek magára a vés& terjedésére. A marhavész kóranyaga — mint fennebb kimutattuk — nem lévén illó anyag — t. i. nem nagy mértékben illó — annak terjesztése soha sem történik a levegő által. Érdekes e tekintetben Haupt állítása, a ki határozattan kimondja, hogy a ragály a levegő által nyáron legfeljebb 20—30, télen pedig csak 10— 20 lábnyira lehet fertőző; sőt némelyek állítása szerint egy ötven láb hosszúságú istálló teljes befertőztetéséhez is több hétre van szükség s egy 15—20 tagból álló csorda minden egyes tagján is csak öt-hat hét múlva üt ki a vész, számítva azon időtől, midőn aimak egy tagján az első jelek mutatkoztak. Föld, szalma, széna, ganéj, ruhák és általában rongyok a kóranyagot soká hathatólag tartják magukban. Kellőkép szellőztetett és fertőztelenitett gyapjú minden veszélyt kizár; a friss bőr is csak legfeljebb tíz napig ragályos, de száraz és cserzett, illetve csávázott bőrök teljes ártalmatlanok. A mar- haszállitás által terjesztetik és hurczoltatik szét, de soha, vagy legalább nagyon is ritkán állati nyerstermékek, gyapjú, bőr, vaj, túró stb. által. A marhavész hazájául Európábau régebben hazánkat tartották a külföldi tudósok, későbben pedig Romániát, a mi azonban ép oly téves felfogás, mert a marhavész európai fészke egyedül Oroszország, hol a vész a népnek az orvos-rendőri szabályok iránti ellenszenve, az elhullott állatokkal való hanyag és könnyelmű bánásmódja által terjed. Oroszországban az állategészségügyi viszonyok a legrendezetlenebbek; a részben elhullott állatok elá8atlanul hevernek, és farkasok, kutyák, valamint ragadozó madarak által széthurczoltatnak. Nagyban járul hozzá ott a vész terjesztéséhez a beteg állatok, azok húsának és nyers bőrének eladása ; nemkülönben azon körülmény is, hogy a nép a tisztviselőktől, büntetésektől és pénzbírságtól való félelmében a vészt az illető hatóságnál nem is jelenti be. A babona is nagy szerepet játszik Oroszországban a marhavész terjedésében. Az első elhullott állat magában az illető istállóban egész hosszában és oldalfekvésben elásatik, hogy ez által a vész megszűnjék. A helyett, hogy a csordákat parczellálják ■ és szétkergessék, épen ellenkezőleg összehajtatnak I és igy daczára annak, hogy a ragály nagyobb távolságra nem hat, a marhavész egyes vidékeken évekig eltart, sőt az egészséges állatoknak a bete- gekkeli közvetetlen érintkezése által messze vidékre is széthurczoltatik. Első sorban tehát Oroszországnak kellene erélyes intézkedéseket tenni, mert inig ott a vész el nem fojtatik, addig azon oldalról mindég veszély fenyegeti Európát. Oroszországból a marhavész rendesen, mint a tapasztalat bizonyítja, Romániába megy át, mely átlag véve, évenként mintegy öt-hat hónapig szenved a vész dühöngéseitől, liessarábia azon része a nagy orosz birrodalomuak, melyből a vészt Romániába hurczolják, daczára az 1882-ben alkotott, valóban szigorú romániai állategészségügyi törvénynek, mely sokkal szigorúbb, mint a mi 1874. XX. törvényczikkünk. Törvény tehát van Romániában, de hiányzik a lelkiismeretes végrehajtó közeg. A legnagyobb baj úgyszólván az, és szerény véleményem szerint innen ered minden baj, hogy Románia állatorvosai, t. i. az állam szolgálatban lévők, nem véglegesített állami tisztviselők, hanem a prefekt, illetve az állategészségügy főnöke szeszélyeitől függő közeg, kinek állása máról-holnapra terjed. Valóban gyakran a legszorgalmasabb és szak- képzettebb, — ha általában lehet szó ilyenről Romániában — állatorvos is minden fegyelmi vizsgálat nélkül, egyszerűen és indokolatlanul elbocsát- tatik, csak azért, mert az illető főnöknek egy más jobban tetszik, a kinek állomásra volna szüksége. Ily körülmények között nem csodálható, ha az illető állatorvosok előbb magukról gondoskodnak és csak azután az államról ; nem csodálható, ha az 1882. évi teljesen korszerű állategészségügyi törvény alapján Oroszország ellen elrendelt szoros határzár fennállása idejében is bármily kérődző állat és attól származó nyerstermény Oroszországból Romániába vitetik át. Nagyon természetes, hogy ez a csempészet az illető határszéli állatorvosok tudomásával történik, kik értik a szemhunyást és nem látnak mindent. Es ha az igy behozott állatokkal és állati nyerstermékekkel Romániába a marhavész is behurczol- tatott, addig, mig a felmerült egyes esetek a törvényhatóságoknak tudomására jutnak, a vész gra9z- szálhat kénye-kedve szerint és községet község utáu lephet el. A fenn jelzett törvényben — mely egyébként kifogás alá nem eshetik — különben egy sajátságos czikk is foglaltatik, mely szintén nem csekély mértékben járul a vész terjesztésének köny- nyebbitéséhez. E szerint a vész csak akkor tekinthető hivatalosan konstatáltnak, ha azt egy az illető község több elöljárójából és a prefektből álló bizottság tényleg annak konstatálja. Miképen lehet betegséget és különösen ragályt orvos nélkül megállapítani, arra ezen törvény nyújt praeczendenst. (Folytatása következik.) Adam asszony Magyarországról (Vége.) Adam asszony leírja az írók és Művészek társasága által az ő tiszteletére adott estélyt a következőleg : Mielőtt Budapestről távoztam, hogy nehány napra a pusztára utazzam, elmentem azon lakomára, meA Szamos mentén. (Ajánlva a „piros rózsának.“) Azt kérdi, hogy emlékszem-e még azokra a Szamos mellett eltöltött szép napokra, melyek tavasz korát alkották a maga picziny szivének, — mig nálam az tavaszi hervadás vala ? Oh ! hogy ne emlékezném ? ! Mikor esténként egyedül kiülök a tornáczra s hallgatom a virágok enyelgését az őket körülröpkedő, lágy fuvallatu szellővel; a szelíd jázmin szerelmi suttogását a feléje hajló csapodár rózsabimbóval; nézem az ingó, homályba burkolt bokrokat s tele tüdővel szívom a köröttem százával nyiló virágok mámoritó illatát, — egy édes, kábító szender fogja el szivemet s úgy tetszik, mintha ott ülnék a Szamos partján, mintha a távolból a maga beszédes szemeit látnám, csengő hangját hallanám, s ilyenkor lelkem a gondolat szárnyán elszáll oda s megpihen egy kedves kis körben, melyet a maga pajzán nevetése tölt be, melynek maga napja, üdve, mindene ! Emlékszik-e, mikor hazahozták a zárdából, milyen piezi kis leányka volt ? Csak annyit ismert a világból, menny it az a négy fal körített. 8 hajh ! — kicsiny, de boldog volt az! Ott nem vbltak rossz emberek, csak virító és hervadó virágok, melyeknek nyílása volt a maga öröme — her- Vadása a maga bánata! Mikor hazajött s bemutattuk kis kertje viruló virágainak, melyek úgy hasonlítottak magához, hogy ázt se tudtuk, magok közül melyikbeu gyönyörködjünk inkább, — két könycsepp gyűlt ábrándos szemeibe, mint rózsa levelén a reggeli harmat, s halkan szorongó kebellel sóhajtá: „hát az én virágaimmal ott mi lesz? ki öntözi, ápolja? talán el is hervadtak ?“ Olyan szép volt az a maga vizkönyben úszó két szeme, hogy így látva, lángra gyújtott volna sok ifjú szivet! En elfogultam; mert ott volt az én szememben is két könycsepp. En is virágot, elhervadt virágot sirattam, mily a szívben nyílik, s mely ha egyszer elhervadt, nem hajt ki soha, s nem pótolja más egészen soha ! De boldog volt maga, hogy még nem nyílt, nem hervadt volt ilyen virága! ............. Mi megértettük sóhaját. Ott hagytuk könyeivel, fájdalmával. Tudtuk, hogy azok a meg9zomoritó virágok meg is fogják vigasztalni. Úgy is lett. Mikor visszatértünk, már azok a fakadó rózsabimbók, kék nefelejcsek, mosolygó szegfűk, tarka jáczintok barátságosan nyujták ki maga felé illatos szirmaikat, mintha szemrehányólag mondták volna : mindennap vártunk; tekints ránk, mosolygj; mi felszántjuk azokat a könyeket, melyeket ők okoztak, — mi jobban fogunk szeretni 1 Maga úgy megértette őket! Felszáradt aranyos pilláiról a köny, mosoly ült feslŐ ajkaira s visszatért picziny szivébe a nyugalom, boldogság, — melynek már most nem hiányzott semmije ! Hát arra a kis erdőre ott a „Czicz“ hegyen emlékszik-e, melynek csúcsáról beláthatni az egész Szamosvölgyet ? Nem feledte-e el első kirándulásunkat e költői szépségű kis erdőbe, melytől maga alig tudott megválni s szerette volna megállítani a lyet a magyar irók és művészek rendeztek tiszteletemre. Magyarországi tartózkodásomnak ez volt egyik legmeghatóbb estéje. A szinház folyosóin keresztül az operából a klubba mentünk, hol a lakoma rendeztetett. A terem magyar Demzeti és franczia színnel volt díszítve és pedig annyi ízléssel, hogy lépten-nyomon megállítottam lovagomat, a szeretetreméltó l’odmaniczky bárót, hogy ő előtte, ki talán ezen díszítést maga rendezte, kifejezzem csodálkozásomat a díszítés szépsége felett. A szalonokban a franczia és magyar színek vegyesen használtattak díszítésül. A czigányok a Mar- seillaise-t játszották, miközben zajos éljenzések hangzottak fel. E pillanatban sajátságos látomány lebegett lelkem előtt: azt képzeltem, hogy valamely hadihajóról az ágyú szólal meg, hogy zászlóinkat üdvözölje. Úgy tetszett nekem, mintha matróz volnék, és egy idegen kikötőben zászlónkat felhúzom. Önkéntelenül magamra pillantottam, vájjon az ünnepélyes alkalomnak megfelelőleg voltam-e öltözködve. Mert franczia nő létemre sajnáltam volna, hogy nem igy jelenek meg a magyar irók és művészek előtt. Lehetetlen leírni azon fogadtatást, melyben franczia részesül a budapesti klubban. A mosolygó ar- ezok, melyek vonzanak, a meghatottságtól sugárzó tekintetek, melyek környeznek, a barátilag kinyújtott kezek s az a hangzatos kiáltás, mely a lólekből jöttnek látszik, s üdvözlet és tüntetés együtt véve, mindez annyira megindított, hogy soha nem fogom elfeledni. Az ünnepély hangversenynyel kezdődött. Blaháné „gyönyörködtette elbájolt érzékeinket,“ mint magát báró Podmaniczky kifejezte, ki félig tréfás hangon beszéli apáink válogatott nyelvét. Hallottuk Odry ur fenséges hangját; Siposs és Szabados urak zongorán játszták a Hunyadi opera nyitányát, mintegy képét adva egy nagy zenekar játékáuak. Franczia verseket szavalnak az én tiszteletemre és azon kellemes meglepetésben rcszesitnek, hogy a Gatatée- ből egyes töredékeket olvasnak, melyek a közönségnek tetszenek. A lakomán egymást érik a toasztok. Egymásnak felelnek s a fel köszöntők majd Francziaországra, majd a franczia sajtóra, viszont a magyar sajtóra, a két ország irodalmára és művészetére és reám vonatkoznak. Borostyám, Harkányi és Pázmándy urak, továbbá Bernhard ur, az én kitűnő titkárom, a „Gazetta de Hongrie“ párisi levelezője, ki itt feltalálja magát számtalan barátai között, mondják e toasztokat. A lakoma után táncz következik. Végre tehát meg fogom látni a csárdást. Türelmetlenül várom. Az első ütemek alatt a párok legelső forgása közben már érzem, hogy szenvedélyesen fogom szeretni e különös tánezot. A csárdás alakzataiban és mozdulataiban végtelen változatosság van ; csak a siető ritmus tartja össze egyöntetű képpé a legváltozatosabb mozdulatokat. A tánezosok topogása hasonlít egy huszär1 ezred menetéhez. A tánezoló párok nagyon közel vonulnak a czigányokhoz. Járnak-kelnek, vagy igen kis helyen mozognak; a férfi szemtől-szembe áll tánczosnéjával s azt csak azért hagyja el, hogy kö • rülötte foroghasson. Gyakran felemeli karját, mint midőn a zsákmány után induló madár kiterjeszti szárnyait, hogy a szelíd galambot megfogja. Néha a tánezos lehajolni látszik, mintha azt nézné, vájjon nem jön-e valaki, lassan lenyugvó napot, hogy tovább gyönyörködhessék a természet ez emberi kezek által nem utánozható pompájában! Feljutva a tetőre, maga hanyagult dőlt le a zöld pázsit bársonyára s a tarka virágok annyi szeretettel hajoltak maga felé 1 Alattunk a lehajtó fűzek árnyában hömpölygő Szamos megaranyozott habjaival csak lassan haladt, mintha fájt volna megválni a partján nyitó virágoktól; csókolta a benyúló fűzek búcsút intő zöld leveleit, és zsongó morajjal üdvözölt minden bokrot, minden fűszálat. . . . A frissen lekaszált rétről a gyűjtők lágy éneke hangzott fel s mi gyönyörrel hallgattuk a szellőhozta dalt: „Szőke habja a Szamosnak, Mondd meg annak a hamisnak : Hogy az egész Szamos mentén Nincsen olyan árva, mint én!“ Előttünk távoli és közeli falvak. Elet és mozgás mindenütt, — csak a szemben levő hegytetőn — a rózsahegyi temetőn — örök nyugalom, örök álom ! Önkénytelenül arra tapadt szemünk. A sírok fölé ültetett fák mint alaktalan tömegek himbálóztak a szürkületbe és távolba burkolva, köztük fehérlő sírkövek s keresztekkel. . . . Fájó merengésünkből a maga édesen csengő hangja ébresztett fel; azt kérdezte: mikor látogatjuk meg a Zulejma sírját ? Ki volt Zulejma? Egy olyan szép kis lány, mint maga. Még a télen a szerelenj tavaszával szivében virult. Tánczolt, mulatott, örült a világnak. Az első bálból szerelmesé kaiján ment haza. Lefeküdt s látott aranyos, szép rózsás álmot. Mig künn a téli szél rázta a fák kopasz, fagyos gályáit, addig Ő benn álmodott fényes tavaszról, űrök boldogságról, olthatatlan sze<
