Nemere, 1884 (14. évfolyam, 1-144. szám)
1884-07-29 / 85. szám
A nemzetiségek. A magyar politikában és társadalomban egyaránt nagy szerepet játszanak az idegen nemzetiségek. A hírneves franczia írónő, Madame Adame rólunk írva e tárgyat is felöleli; jó szolgálatot vélünk tenni t. olvasóinknak, ha e czikket e helyen és egész terjedelmében közöljük. Van a magyar politikában, még a belügyiben is, egy külügyi kérdés, a nem magyar fajok kérdése. Egész 1867-ig a Habsburg-ház mindig arra törekedett, hogy Magyarországtól elválaszsza az odacsatolt nein magyar részeket. Ferencz József császár Szent István koronája által kormányoztatja azokat. A múltban a magyarok bizonyára betörők voltak ; eljöttek és az autochton népektől elvették a földet. De migmás hódítók elpusztították a meghódított népeket, ők élni hagyták azokat. Az 1848-iki forradalom alatt Ausztria, melynek a divide et impera volt az elve, elámítottá a uem-magyar nemzetiségeket. Magyar- ország, mely a zsarnokság ellen, jogaiért és szabadságáért küzdött, diadalából bizonyára részt juttatott volna mindazoknak, a kiket kormányozott; de miután az ő lázadásuknak hozzájárultával győze- tett le, boszuságot érzett ellenük, sőt tán most is érez. Pedig a szerbek, horvátok, oláhok, szászok, 30k évszázad óta tudták, hogy a magyarok nem akarják őket kiirtani, és hogy azok, kiket ők vad seythák- nak neveztek, tiszteletben tartották az erkölcseiket, szokásaikat, nyelvüket, melyeket érintetlenül óvhattak meg, mikor érvényesíteni akarták idegen nemzetiségüket. Az ottománok elleni hadjárat idején a kis nemmagyar népek miért nem szövetkeztek a hatalmas ellenséggel, a ki Magyarországot J50 éven át elnyomva tartotta ? Mert akkor Oroszország még nem inaugurálta azt a rendszert, hogy e népekben gyűlöletet szítson Magyarország ellen. De 1825. óta a szt.-pétervárí kabinet Ausztriának, mely a kölcsönös animositás szitására szorítkozott, váltig, mint egy „delenda Carthago“-t azt mondta : El keil pusztítani a magyarokat. Ausztria nem tűrte, hanem mindig szemmel tartotta az orosz propagandát, de mikor a magyarok jobban fenyegették, mint a szlávok, a maga hasznára fordította a szövetségtársává lett versenytársának ármányait. A magyarok ugyanazt a bűnt követték el, mint a románok : beékelték magukat az északi és déli szlávok közé. A megindult küzdelem azon lordul meg, hogy a szlávság ketté választóinak el kell-e tűnniük, hogy a szlávok egyesülhessenek, vagy hogy Magyarország és Románia szükségesek-e arra, hogy a kettéválasztott szlávokat megóvják egy nagy nyugati birodalom jövendőbeli vállalataitól ? Én, a ki inkább a szövetkezett kis államok, mint az egyesitett nagy államok jövőjében hiszek, bűnösöknek tartom az Illyrismusnak, vagy bármely más kis nemzetiségnek háborúját Magyarország ellen. Ha a magyarok a forradalom alatt igazi szabadságot vívtak volna ki, abban a nem-magyar tartományokat is részesítették volna. Nem hirdette e ki akkor Wesselényi az erdélyi parasztok emanczipá- czióját ? Az országgyűlés, az 1849. julius 28 iki í®1 Ä ÓT* W A íígC átérni,* Exesztevényi temető. (1883.) Elhagyatott temetőben állok Ilanyatfekvő sírkőn : Gábor Áron porhüvelye Sírba téve itt lön. Nem kegyelet, — a feledés őrzi Roskadozó hantját. . . . Pedig senki sem szerette jobban Ezt az árva hazát! Kopott egyház kimereng az útra . . . Rá sem pillant senki ; Dicső őskor kihalt hitemlékét Hű kebelén rejti. Fej fák közt vadrózsák mosolyognak, A tavasz ültette ! Hízelegvo mintha azt gyügyögnék : „Jere közzénk, jere 1“ Oh, de jó itt andalogni annak, Kit csalódás bántott; Gábor sírja, puszta templom, ti őt Megvigasztaljátok ! Baráczy Sándor. ülésben, megdöbbenve a polgárháború iszonyatosságán, nem-e hozott javaslatba egy kibékülési rendeletet ? Vasváry, a kit Pesten őrültnek mondtak, nem látott-e a jövőbe, mikor igy kiáltott fel: „Magyarország zászlójára fel van Írva az általános szabadság“ ? Nem énekelte-e Petőfi, hogy egy nemzet nem lehet szabad, ha másokat elnyom ? A szabad Pest nem kedvezett-e volna a horvátok, oláhok, szer- bek és szászok szabadságának ? Az országgyűlés többsége Kossuthtal együtt megértette, hogy egy független Magyarország tartozik elégtételt szolgáltatni minden lakosa jogos óhajának, bármily valláshoz és bármily kormányrendszerhez tartozzék is. Szabad országban minden szabadság megfér. Ha a magyarok győztek volna és 1849-től 1859-ig nem szenvedték volna az osztrák zsarnokság ezer halálát, hanem függetlenül szervezték volna országukat, akkor azoknak, kik Magyarország ellen küzdenek, nem jutott volna bő részük a szabadságból ? A nem magyar népek erre úgy felelnek, a hogy én felelnék, miután a függetlenségi párttal szavaznak. I Legerősebb oppozicziót fejtenek ki a magyar haza ellen a horvátok. A Száva, Dráva és Duna közé eső tartományok, azaz Horvátország és Szlavónia, egy 1868 ban megkötött és 1873 ban meghosszabbított pactum által egyesittettek Magyarországgal. E tartományoknak elvben széleskörű autonómiával kellene birniok. Közigazgatásuk el van különítve Magyarországtól ; országgyűlésük törvényeket hozhat mindenről, a mi Horvátországra vonatkozik ; és a horvátok szenvednek, mert Tisza ur kormánya beavatkozik ügyeikbe. A horvátok a horvát királyságot autonom államnak tekintik és azt tartják, hogy nekik csak olyan viszonyban kell lenniük szt. István koronájával, a milyenben Magyarország van Ausztriával. A magyarok viszont azt állítják, hogy a zágrábi ország- gyűlés csak tartományi gyűlés, mely souverain jogokat csak a magyar parlamentben gyakorolhat, a küldöttség által van képviselve. (Vége következik.) — 338 — Őszinte bírálat. A „Székely Nemzet“ három számon át egy állítólag Székely-Udvarhelytt fogamzott „vidéki mame- luk“ aláírással ellátott brosürt ismertet. A csak nehány lapra terjedő munkácskának czime : „Őszinte szó Tisza Kálmánhoz.“ A munkácska nagy port akart felverni az irodalom homokján. Mintha látnánk egyetlen toporzé- koló kecskét a terjedelmes góbé sivatagon bégetni. Igen, mint kecske a pusztán, oly otthonos e mű az irodalom terén. A szándék őszinte akar lenni Tiszához, de nem tud és nem mer őszinte lenni a miniszterhez. Nem szereti s mégis megdicséri a taktikust; meg van elégedve a mult eredraénynyel s mégis kétségbeej- tőnek találja a helyzetet jelenben. Minden létező jót Tiszának tulajdonit, de mégis felkéri a kegyelmes urat: „tovább ne folytasd taktikádat, alkoss valami maradandó müvet.“ ügy látszik, nem az gondolta ki, aki megírta, és aki megyirta nem úgy gondolta volna ki, a mint irta. Az összefüggés, eszmemenet rendszeres gondolkozásra nem vall. az Írónak határozott politikai A norvichi börtönész. — Beszély az életből. — (Vége.) A miniszterre hatott e szivrázó hang. Megállott s intett a szolgáknak. Ezek nem szívesen bocsátották el zsákmányukat. — Sirapsohn közelebb lépett. A miniszter intett neki, hogy beszélhet. Bátran és egyszerűen, röviden és határozottan, de azért a szeretet valódi hangján adta elő kórósét. — A szerencsétlen anya kegyelmes uram — igy fejezte be kérését a derék börtönész — e perezben, midőn én kegyelmet könyörgök részére, talán már véget is vetett nyomorult életének. A miniszter meg volt halva s miután bővebben tudakozódott a részletek és körülmények után, azon - nal kiállította a rendeletet, hogy a gyermeket anyjától elválasztani tilos, megdicsérvén egyszersmind a derék börtönészt nemes, emberbaráti eljárásáért. E pillanatot, a jó öreg felhasználta egy uj kérésre. A börtön!) n maradt férjért könyörgött. E kívánsága is teljesült. Ugyanezen időben megkapta a rendeletet, mely szerint a szerencsétlen férj is Pyl- mouthba szállítandó, s övéinek visszaadandó s a szükségesekkel a miniszter költségén látandó el. A jó Sirapsohn magán kívül volt örömében s mialatt a miniszter azonnal gyorsfutárt menesztett az embertelen kapitány kezeiben lévő szerencsétlen asz- szonyhoz, értesítendő őt a kétszeres szerencséről, azalatt Simpsohn sietett vissza Norvichba. A gyermeket továbbra is a gyümölcsárusnő gondos ápolására bizta, mígnem visszatért a szegény apával Londonba. A boldog atya a hála s köszönet minden kifejezésével halmozta el Sirapsohnt ,ki azonban semmiről sem akart tudni. elve nem fedezhető fel sem a múltra, sem a jövőre nézve. Régi, elcsépelt szólamokban elkoptatott tárgyakat hoz felszínre, azon kronológiai sorrendben, a mint egyik-másik hírlap vélekedése azon idökori egyik-másik érdekes eseményről vagy táigyiól ineg- iratott. Miutha keresgélne az ember egy a gazdaságnál használni szokott úgynevezett „mindenes ládában“, hová patkószeget, istrángvóget rózkarikát s több efóle kihasznált, de továbbra is alkalmas dolgokat összegyűjtve találunk. Az „Őszinte szó“-ban őszinteséget is lehet felíö- dözni, és ez az, hogy fél a juszticziától. Mint egy rezgő lángfonal vonul az egészen végig az irtózat Fauler igazságügyminiszter eszközeitől, a bírák és ügyészektől. Helyteleníti az egész resort alkotásait, a büntető-törvénykönyvet részéről még időelőttinek is vallja. Pauler igazságügyérről oly becsmérlő ellenszenvvel ir, mintha hallanók Császár Bálint urat elégü- letlenkedni az igazságszolgáltatás menete és Pauler képességei ellen. A miniszterek — az egy Trefortot kivéve — törpe minoritás, minorum gentium nép; mind csak arra hivatvák, hogy Tiszának eszközei legyenek. E müvecske politikai czólt nem tűzött maga elé. Oly kurta, hogy „reformeszméi, melyek nem újak, csupán régi vágyak uj formába öntött kifejezései“, már mások által meg lévén Írva, itt helyet nem találtak; az eszmék kiviteli módozatát és javaslata foganatosításának mikéntjét pedig azért nem szorítja e szűk keretbe, mert „ha isten élteti, majd az országgyűlés megnyílta után fogja szélesebb körben és nagyobb mértékben megismertetni.“ Látható czélja : a „Wichtigmacherei“ az irodalom terén és a magát behízelgő firtatás Tisza előtt, politikus terve. Gondolkozásmódja, eszmemenete munkának és embernek, a sok szót összevonva, ez: Uram! kegyelmes uram! Tisza! te hatalmas ember vagy! Igaz ugyan, hogy ezt nem akarják sem a horvátok, sem az osztrákok elismerni, az ellenzék pedig tagadja ős tégedet csak csóvának állit; igen, de én mindenre képes taktikusnak hiresztellek ki ; elhitetem a világgal, hogy te a gondviselés embere nagy tettekre születtél, s mindaz, a mit eddig tettél, csak egy döntő háborúra készülő nagy hadvezér manőverei valának, — de ha frontot csinálsz? . . . ! Uram! kegyelmes ur! te háládatos, nagylelkű ember is tudsz lenni; megjutalmazod, a kik neked szolgálatot tettek és megbünteted a te ellenségeidet, meg jó barátaid ellenfeleit. Én szolgáltam, szolgálni fogok; értesz a taktikához, nekem is vaunvk egyes „kaszavetés“ fogásaim — hasznomat veheted te és a többi miniszter is. Uram! Tisza! te hatalmas ember vagy ; de az a Pauler . . . ! Hogy mennyire törekvése a feltűnni akarás, mutatja az eljárás, melylyel e mű megjelentetett. Nyomták a Jókai-nyoradában, olvastatták Sepsi- Szentgyörgyön, árulták a piaczon, dicsérte Császár Bálint, ismertette a „Székely Nemzet“. És mikör a zaj még sem volt elég süketítő: írtak Beksich- nek, Beksich irt á „Budapesti Hirlap“-nak, a „B. Hirl.“ a sajtó-bürónak, a sajtóbüró a világnak. S mikor igy a világ tele lett lármázva, „nyilatkozat“ jelenik meg a „Sz. N.“-ben, Íródván igy : „Őszinte szóm a politikai körökben sikert aratott. MegvalMire atya s gyermek Pylmauthba értek, a flottának már más parancsnoka is volt. Nem az a tengeri szörny, ennek helyébe egy barátságos kapitány jött. Ez szívélyesen fogadta a börtönószt 8 barátságosan vette fel az atyát s gyermeket. Mit érezhetett most a szegény anya, midőn gyermekét először szoritá ismét keblére, — ki merészelné azt leírni! . . . Újból s újból halmozta el csókjaival, — újból s újból szemlélte, mintha először látná. Nevetett és sirt örömében. jj Aztán Simpsohn vette át tőle a gyermeket, forró könyek között még egyszer és utoljára halmozva csókjaival s távozott. Annyi áldás és köszönetnyih- vánitás rég halmozott el embert, mint az egész utazótársaság a jó Simpsohnt. Rövid idő alatt hétszáz angol mértföldet tett meg, mig ismét székhelyére visszatért. Útja valódi diadalmenet volt. Mert, a hol becsületes emberek csak laktak, ott valódi ünnep volt a derék börtönész utazása. Csakhamar az egész királyságban elterjedt a derék börtönész nemes cselekedetének hire. Bot tönész cselekedetéhez nem volt szokva a világ s igy nem is csodálhatjuk, ha voltak oly ne- meslelkü polgárok is, kik mozgalmat indítottak az ii ánt, hogy ezen páratlan emberbarát érdemei méltó emlókszoborral örökítessenek meg. De ez a terv hajótörést szenvedett. Szobrot nem kapott, de annyi meg annyi üdvözlő és elismerő levelet az ország minden részeiből, hogy heteken sem győzte azokat olvasni. Évek múltak, a jó öreg általános tiszteletben óltü napjait, de ha valaha kezébe vett egy-egy Ily levelet s vissza gondolt a nehéz küzdelemre, min- deg könyek tolultak a jó öreg szemeibe. Sít. J,
