Nemere, 1883 (13. évfolyam, 1-104. szám)
1883-08-05 / 63. szám
63. szám. % Szerkesztőségi iroda Sepsi-Szentgyörgyön Demeter-féle ház, hová ; a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kiadó hivatal: 01 Cet i k '< KÖNYVNYOMDÁJA, • hová (I hirdetések és , \ előfizetési pénzek ■ < bérmentesen intézendők. \ A hirdetmények és nyiltte- { rek dija előre fizetendő, I Sepsi-Szentgyörgjr, 1883. Vasárnap, augusztus 5. XIII. évfolyam,----------------------^ Megjelenik ezen lap heten- kint kétszer : csütörtökön és vasárnap. ZEllófizetési ár helyben házhoz hordva, / vagy vidékre postán küldve : * '/ Egész évre 6 frt — kr. < Fél évre 8 frt — kr. ; Negyedévre 1 frt 50 kr. < Hirdetmények dija: 3 hasábos petit-sorért, vagy \ annak helyéért 6 kr. Bélyeg-dijért külön 30 kr. ; Nyilttér sora 15 kr. < is megmutassuk az oláh nép bölcsességének, a haza és trón iránti hűségének és ragaszkodásának mennél több jeleit és ezzel meggyőződ tessük magyar testvéreinket arról, hogy senkinek sem adatott meg azon jog, hogy az oláh elemet kiirtsa, meggyalázza, vagy szolgaságra vesse.“ A magyar lapok legnagyobb része keményen megtámadja a „Luminatoriulu“-t, hogy egy Horát akar az oláhokkal megünnepeltetni. Mi azonban azt hiszszük, hogy a támadások nem egészen jogosultak. Mindig volt és lesz szavunk a dákorománizmus ellen, mely egy képzelt mu't dicsősége által elkapatva, oly jelentőséget tulajdonit az oláh népnek, mely sem múltjánál, sem jelenénél fogva úgy műveltségét, mint számát tekintve meg nem illeti. Volt és lesz szavunk azon törekvések ellen, melyeknek czélja a magyar birodalom területének megcsonkítása. Volt és lesz szavunk az oláh lapok s köztük a „Luminatoriulu“-nak a magyarokra szórt rágalmai s gyanúsításai ellen. S volt és lesz szavunk minden olyan izgatás ellen, mely ez országban a magyar állam- és nemzeteszmét, a magyar faj hegemóniáját támadja meg. De az soha sem volt szándékunkban, hogy nemzetiségeink külön egyénisége és létele ellen küzdjünk. Minden népnek, bármily kicsiny legyen is, joga van arra, hogy éljen s megszerezze mindazon eszközöket, melyek fenma- radását biztosítják s nemzeti egyéniségét kifejlesztik. Joga van erre az oláhnak is, joga < van az oláh nép azon töredékének is, mely a ) magyar állam kötelékébe tartozik. S ha most már ez megemlékezik egy oly történelmi eseményről, mely öntudatra ébredésének első tényei közé tartozik, megváltjuk, hogy ezért nem tudjuk kárhoztatni Igaz ugyan, hogy az a lázadás telistele van borzalmas részletekkel, nőkön, csecsemőkön, aggokon elkövetett becstelenségekkel és iszonyatos gyilkosságokkal. S magában Horában és vezértársaiban is sok volt a közönséges rablógyilkosból, különösen ha a mi szemüve- j günkön át tekintjük őt. Hanem hát nem volt roszabb Dózsánál : s ez minden bűnei mellett is nem egy védelmezőre talált nálunk. S a szigetvári Leonidás életében is van egy sötét folt, mely aligha nevezhető másnak, mint árulásnak és rablógyilkosságnak: mindamellett, mig a magyar magyar lesz, oly aiakja marad ő történelmünknek, kire büszkeséggel tekintünk. Nem irigyeljük Horát az oláhoktól s némileg sajnáljuk őket, hogy Hóra történelmük nagy alakjai közt foglal helyet. De azok közt van ; sőt még ha akarnák, sem vethetnék ki onnan, mert végre is igaz az, hogy „erkölcs-nemzeti tekintetben azon lázadás az oláh nép életében nagy horderejű esemény“, mint minden olyan esemény, mely egy népet nemzeti egyéniségének tudatára ébreszt. Midőn azonban az oláhok Horáról megemlékeznek, ne feledjék, hogy az teljesen a múlté, s ne téveszszék szem elől a „Luminatoriulu“ ama figyelmeztetését se — magával a Lumi- natoriuluval együtt — hogy a magyarokkal a legjobb szeretetben és testvériségben kell élniük s a Horára való emlékezés mellett meg kell mutatuiok a haza iránti hűségük és ragaszkodásuk menüéi több jelét. A magyar-oláh határrendezö bizottság Háromszék határán valószínűleg hétfőn kezdi meg munkálatát. Megyénk főispánja az alispánnal együtt tegnap ment el a határszélre, hogy a bizottsághoz csatlakozzanak. Mint a „Nemzetinek írják Kolozsvárról, a bizottság kebelében már eddig is több nézeteltérés fordult elő, melyek azonban eddig jobbára kiegyen- littettek. Nagyobb eltérés a Petrile de Posu nevű havasnál történt, hol a bizottság oláh tagjai, bár a határjelzőt megtalálták, határukat mégis mintegy 500 holddal ki akarták terjeszteni. A Czíbles nevű havasra nézve is fordult elő nézeteltérés. Kiváncsiak vagyunk, hogy a zágoni vitás 10 ezer holdnyi erdőségre nézve, mely legtöbb súrlódásra adott okot, létre tud-e jönni az egyezség? I Hóra-iiniKvpély. A temesvári „L u m i n a to r i u 1 u“ czimü oláh lap Hóra emlékének megünneplésére hívja fel az oláhokat. A czikk többek közt ezeket mondja : „Konstatáljuk, hogy a lázadás lefolyása és vége anyagi részében szomorú és fájdalmas volt mindkét félre, úgy a magyarokra, mint a lázadókra nézve, miért mi sem nem óhajtjuk, sem nem akarjuk, hogy ismételtessék. De el nem tagadható, hogy erkölcs-nemzeti szempontból ama lázadás nagy horderejű esemény az oláh nép történetében, mely magába foglalja az oláh népnek oly tulajdonságait, melyeket nem szabad szem elől téveszteni s a melyek érdemesek arra, hogy úgy most, mint az utókorban is felemlittessenek. A mi nézetünk szerint hasznos és szükséges ez, ugv az oláhok, mint a magyarok érdekében, a kikkel kell, hogy a legjobb szeretetben és testvériségben éljünk. Két fő mozzanata van azon lázadásnak, melyek nemes, nagy erényekként még az utókorban is felemlithetők. Az első : a népnek szabadságérzete és férfiassága, hogy saját erejével kivívhassa szabadságát, úgy szólván, fegyverek nélkül, mert olyannal nem bírtak. Ez tehát az oláh népnek életrevalósága és hősiessége. Kicsoda az, a ki meg ne hajolna, ne dicsőítené és ne utánozná ezen tulajdonokat ? Ki ne ünnepelné teljes lelkesedéssel a legelső ilynemű aktust ? Az elnyomott népek legelső szabadságsugaraiért való kezdeményezést ? Ki vehetné rósz néven azon népnek, mely ezen emléket megünnepelné ? Mely müveit s a szabadság érzésétől áthatott nép akadályozhatná meg ezen ünnepélynek megtartását, vagy vehetné rósz néven azoktól, kik ezt megünnepelnék ? — A másik pedig : az oláh nép bizalma, hűsége és reménye császárjában s a Habsburg-Lotharingiai dinasztiában. “ S alább : „Ezen önbizalmunkra úgy nekünk, mint az utókornak is szüksége lesz. Különben az idő is nagyon alkalmas arra, hogy úgy a világ előtt, valamint többi honfitársaink előtt A „Nemere" tárczája. Az udvari bolond. (Vége.) Ismerte már annyi idő óta mindenki, az egész ház, az egész utcza, az egész városrész, és mikor délfelé a szemetes-kocsihoz görnyedő derékkal vitte a nagy ládákat, meghajigálták az utczagyerekek. Néha még tréfálkoztak is vele a cselédek, bekormozták a képét, csutkát dugtak a nyakáka, sőt ha a szemetes kocsisnak [ő kedve volt, nyakába öntötte a íelnyujtott ládát. Volt ilyenkor vihogás, röhögés ; szegény Janó majd megfult a sok hamutól, piszoktól, ami szemét száját betömte, de nem mert haragudni, — a kutya harap, ha bántják, neki ez a joga sem volt. A kocsis szemére vágta bevert czilinderjét, mely megszürkült a portól s úgy rikácsolt nevettében, mint szemét tetején a kakas; de hogy a viczcz teljes legyen, nem mulasztotta el a tótnak lábához vágni a ládát, úgy hogy az fájdalmában majd buk- fenczet vetett ... De nem volt esze szegénynek, nem igyekezett kikerülni végzetét, máskor csakúgy a nyakába öntötték a szemetet, csakúgy a lábára kapta a ládát, éppen úgy kinevették, ügy látszik, belenyugodott a változhatlanba, hogy neki tűrnie kell. De volt mégis valami, a mit nem birt eltűrni, elhallgatni : ha összeöntögetett ebédjét bántották vagy annak élvezésében háborgatták. A második emeleten lakott két vásott rósz kölyök, kik a tótot sportszerüleg üldözték. Milyen mulatság volt az, ha ételét teleöntötték vízzel vagy — mintha vóletlenségből történt volna — felborították, hogy a sárgarépa-darabok és a hús csak úgy úsztak végig az udvar kövezetén. Hát még mikor kavicsokat dobáltak bele és Janó csontként szopogatta azokat — ez volt aztán a diadal és a hahota. Ilyenkor arczán keserű mosoly vonult át s összeszori- tott ököllel morgott valamit, — érthetetlen szókat. Hanem volt Janónak egy tulajdonsága, a miért néhány jó falat, olykor-olykor egy kis pálinka, melyet nemzete rajongásával szeretett és pár kraj- czár jutott. Táncza volt ez. Ha nagyon jókedve volt, akkor szokta azt a tánczot eljárni. Sajátságos keveréke volt e táncz a csárdásnak, kólónak és kánkánnak, melyet a duda mélabus harmóniájához hasonló monoton dudolással kisért. Ha valakinek rósz kedve volt, vagy valaki nevetni akart a házban, csak Janót hittak elő, táncza mosolyt csalt a legkomolyabb méltóság arczára is ; a második emeletben lakó varrónő nevetési görcsöket kapott láttára és a méltóságos bárónő szemei könnybe lábbadtak. Mikor vigyorgó arczczal megállt a körben, melyet a kaczagó háziak alkottak s elkezdett tipegni, maid lábait gyorsabb mozgásba hozva, fel felemelte s rugdosta a levegőt, rongyos nadrágja foszlányaiban majd megakadva, majd földhöz verve sapkáját, kezeivel csettentve’s himbálózva, mintegy mérleg : lehetetlen volt nem nevetni vagy sajnálkozni nehézkes tagjainak ily fárasztó megerőltetésén. Es ezt a tánczot gyakran kellett ismételnie, akkor is, ha nem volt kedve hozzá, mióta a báróné két éves kis fia meglátta, mert amint megunta játékszereit, addig sirt, mig Janót fel műn hívták. Az előszobában megkezdődött aztán a táncz fokozatos eszeveszett^éggel, mint mikor a tánczoló derviseket elkábitja a fanatizmus — a kis íiu legnagyobb mulatságára s tartott mindaddig, mig szegény a fárad- 1 Ságtól elrekedt, lábait már mozgatni is alig bírta s a bárónő nevettében oldalát tartva és zsebkendőjével integetve, felmenté e szabadító szókkal: — Vigyétek! Vigyétek' A kis fiú még ilyenkor sem volt megelégedve, tovább akart mulatni ; úgy megragadta a szegény tót ritka szakállát, oly kegyetlenül megczibálta, hogy szemeibe könnyek facsarodtak. Es azt a pár krajczárt, a mit tánczáért és szolgálatáért kapott, világért sem költötte el. Volt egy kopott kék liarisnyaszára, abba gyűjtötte, abba rejtette gondosan. Pária volt, kinek igényei nincsenek. Mióta azt a pinczét, hol eddig lakott, kiadták főpinczének, a hátsó lépcső alatt húzta meg magát. Itt volt felborítva egy nagy láda, melynek egyik oldalát kiütötte, zsákvászonnal lefüggönyözte s ebben volt fekhelye a forró nyárban úgy, mint a dermesztő télben. Hideg, kemény ágy volt, olyan hideg, mint élete, olyan kemény, mint sorsa és Ő mégis jobban érezte itt magát, mint a kaszárnya vaságyában, a strázsamester felügyelete alatt, kitől nem a legcsunyább emléke volt az a kiütött négy fog, ami helyett nem nőtt már másik. Mikor kapuzárás után kifáradva a napi munkától, nyugodni mehetett, meggyujtotta azt a kis darab gyertyát, mit a báróné gyertyatartójából tisztított ki, aztán elővette a varratlan szalmazsákba rejtett harisnyaszárat s megolvasta pénzét. Arcza mosolygott, szemében szokatlan fény ragyogott ilyenkor, s kimondhatlan élvezettel rakta szépen egymás mellé a bankókat, húszasokat, hatosokat és krajczárokat. Lehetett talán 25 forintja, s mindig felsoliajtott, mikor látta, hogy milyen kevés. Három évnek volt ez keserves keresménye, és hol van még a hatvantól — pedig éppen ennyi kellett boldogságához ? ! Igen, az a kis kunyhó, mellette avval a szép kert-
