Nemere, 1883 (13. évfolyam, 1-104. szám)
1883-07-12 / 56. szám
56. szám. XIII. évfolyam. Szerkesztőségi iroda Sepsi-Szentgyörgyön Demeter-féle ház, hová > a lap szellemi részét illető > közlemények küldendők. > Kiadó hivatal: cfte-znótein Sitôt* Í KÖNYVNYOMDÁJA, hová a hirdetések és < előfizetési pénzek s bérmentesen intézendők. < A hirdetmények és nyiltte- j rek dija előre fizetendő. \ 1 4®-----———--------------'<y\ S epsi-Szentgyörgy, 1883. Csütörtök, julius 12. Megjelenik ezen lap heten- kint kétszer : csütörtökön és vasárnap. Előfizetési ár helyben házhoz hordva, vagy vidékre postán küldve: Egész évre 6 frt — kr. I'él évre 3 frt — kr. Negyedévre 1 frt 50 kr. Hirdetmények dija: 3 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 6 kr. Bélyeg-dijért külön 30 kr. Nyilttér sora 15 kr.-X Politikai szemle. Azon idétlen henczegéséit, melylyel a jászvásári ünnepélyek alkalmával Rosetti és Gradisteano Magyarország és Ausztria területi épsége ellen tüntetett, amaz Károlyt „az oláhok királyának“, ez Erdélyt, Dél-Ma- gyarországot és Bukovinát „az oláh korona még hiányzó három gyöngyének“ nevezve, — megadatott a követelt elégtétel. A bukaresti kormány bocsánatot kért a monarchiától ; az erre vonatkozó jegyzék, melyet, mint állítják, maga az osztrák-magyar nagykövet br. Mayr diktált, megérkezett a külügyi hivatalba s megnyugtató befolyást gyakorolt. Ezzel a kérdés diplomácziai része elintéz- tetett. De azt a hidegséget, melyet Románia egyre kihivóbb magaviseleté keltett úgy a közvéleményben, mint a kormányban s Bécsben úgy, mint nálunk : aligha sikerült elenyésztetnie. Hogy a kormánykörökben milyen hangulat uralkodik a csak nem régiben is dédelgetett Románia iránt, arra világot vet azon körülmény, hogy a magyar kormány egyik tagja nem találta időszerűtlennek megfenyegetni a dimbovi- czamelléki szájaskodókat. Trefort Ágost vallás- és közoktatásügyi miniszter ugyanis Szabó János szamosujvári gör. kath. püspökhöz, a Ferencz-József-rend nagykeresztjével történt kitüntetése alkalmából, üdvözlő levelet intézett. Szerencsét kiván benne azon bölcs és tapintatos magatartásához is, melyet egyházmegyéje vezetésében tanúsít, a melylyel sikerült népe természetszerű óhajait a katli. egyház s a magyar állam igényeivel összhangzásba hoznia, tudva, hogy egy poliglott állam Magyarországban lehetetlenség, hogy államokat soha sem alkothattak s nem is alkothatnak nyelvi határok szerint, s hogy a természetalkotta határok s az ezredéves tradi- cziók nem dönthetők meg egyes népségek szentimentális aspirácziói által. „Az erdélyi részeket — mondja a miniszter — meg fo g- juk tartani minden bukaresti térA „Nemere“ tárczája. A szemfényvesztő nő Németből Hoós János. (Folytatás.) — Kegyetlen idő van ma, Óla ! — bólintott maga elé a nemes úrnő. — Nincs otthon férjed? — Nincs, úrnőm ! Rathenovba ment, hogy a vártorony uj szélkakasát magával hozza, — válaszolá a fiatal nő felpillantva. — A régi már megromlott s egy részét a svédek, miután egy golyójuk átfúrta, el is vitték magukkal. Abban az időben veszedelmes helyzetben lehetett e vidék, mielőtt a kegyelmes választófejedelem segítségül jött. Joachim visszahajtotta csipkés kézelőjét s egy vérvörös csíkot mutatott karján : — Nézz ide, 01a! ez is egy emlék amaz időkből! — mondá mosolyogva. — Hol voltál te a háború ideje alatt? — kérdé a báróné, Ólához fordulva. — Nem láttad a svédeket az országban ? A czigánynő fölemelte szép fejét, vad fekete haját gyöugéden megrázta s ábrándosán tekintett ki a viliarzó őszi szélbe. — Akkor még hazámban az Ebro mentén kóboroltunk , — feleié érzékeny vágyódással tele , — magas, sötét koronáju fák árnyában, bekerítve illatos virágokkal, mirtusok-, narancsvirágok- és babérokkal, csókolva a menyei levegőtől s a nap forró hevétől, táplálkozva tüzes szőllőíürtökkel és szerelemmel. Oh, Spanyolország, aranyos szülőföldem te ! hazája a költészetnek s a fehér rege-váraknak, te a barna czigány nép s az örök dalnak paradicsoma, látom e még valaha üdítő tavaszodat ? — Kölle ép és jassy-i toaszt daczára, sőt ha szükséges, meg fogjuk védeni tudni fegyverrel i s és kellő erélylyel fogunk eljárni azok irányában, a kik idehaza hasonló fantáziáknak engedik át magukat, tartozzanak akármely osztályhoz. Exciád a görög egyház püspökeinek minden tekintetben példányképül szolgálhat s mint ilyen, úgy az állam, mint hitsorsosai javát szem előtt tartja, mert ezért ezen érdekek nem állanak egymással ellentétben.“ A bécsiek hangulatának jellemzésére érdekesnek találjuk a „Neues Wiener Tagbl.“ egyik czikkéből közölni a következőket. A lap „Ne bántsd a magyart“ czim alatt szemlét tart a kérdés mai fázisa fölött s élénken elitéli az oláhok fönnhéjázó henczegését. „Az oláhok — úgymond — elfelejtették, hogy a magyar befolyás nálunk ez idő szerint irányadó s hogy a közös külügyminiszter a delegác/.iókban először a magyaroknak számol be, s hogy szent István koronájának területén nagyon népszerű ez a mondás: „Ne bántsd a magyart!“ Jó lesz, — úgy végzi — ha az oláhok megtanulják, hogy az oláh királyságot Európa csak addig tűri, mig föladatának megfelelve, a nyugalom és a béke eleme marad.“ Chambord gróf, a Bourbon-ház feje, szent Lajos és IV. Henrik egyenes utóda, kit a legitimisták „V. Henrik“ nek neveznek, haldoklik. Ötvenhárom éve, íiogy nagyapja, X ik Károly lemondott javára a trónról ; ötvenhárom éve, hogy viseli a királyi czimet, de mert a mai viszonyokkal nem tudott megalkudni, nem tehette fejére őseinek koronáját. A fran czia királyságot a nagy forradalom előtti formájában akarta visszaállítani s benne hihetőleg ez eszme utolsó képviselője fog elhunyni. A legitimista párt az ő halálával felbomlásnak néz eléje. A mérsékeltebbek valószínűleg az orleanistákba olvadnak ; a merevebbek , ha egész ridegen akarják alkalmazni a legitim trónöröklési rendet, kénytelenek lesznek a spa nyol trónkövetelőt, Don Carlost vagy ennek fiát, mint a legitimitás elvei szerint következő uralkodót tekinteni királyuknak. A koleráról folyton aggasztó hírek érkeznek. Nem szűnik, sőt terjed; egy alexandriai sürgöny szerint már Kairóban is kiütött. — Európa kikötőiben mindenütt szigorú vesztegzárt rendeltek el az Egyptomból jövő hajókra. A „rómaiak“ deliriuma. Városunk egyik polgára a napokban jött meg az aldunai újdonsült királyságból, hol dolgai miatt közel két hétig tartózkodott s érdekes részleteket beszélt az oláhok nekivadult fantasztikus terveiről. Rikító színekkel ecsetelte azon ellenséges hangulatot, mely ezen az európai hatalmak kegyelméből felcseperedett nép minden osztályában uralkodik ellenünk. A székelyek, kik Romániába mennek, soha annyi kellemetlenségnek nem voltak kitéve, mint ma, midőn a nagyzási hóbort láza napról-napra terjed s megmételyezi az egész oláh társadalmat. Mindenki háborúra készül, melyet már az őszszel mey akarnak indítani Magyarország és Ausztria ellen, hogy „az oláh korona három gyöngyét“, mint ahogy Gradisteano bortól fólhevült fantáziája elnevezte Erdélyt, Dól- Magyarországot és Bukovinát, elvegyék tőlünk s megalapítsák a Tiszáig terjedő nagy „dáko-román császárságot“. A katonatisztek a kávéházakban esténként azzal mulattatják egymást s a publikumot, hogy elmondják, mikép vonulnak be majd Erdélybe, hogy szerzik vissza Traján örökségét, mint foglalják el Brassót és Szebent, s milyen diadalt fognak aratni a magyarok felett ! — ügy látszik, hogy az elkapatott szomszéd országocskában a delirium már oly magas fokra hágott, hogy abból csakis a hideg zuhany képes kigyógyitani. Azt mihamarább meg is kaphatja, csak haladjon tovább is azon az utón, melyen megindult s majd meglátjuk akkor, hogy az ezer év óta ismert s a félvilág által csodált magyar vitézség előtt hogy tud megállni az az uj kiadású „római légió“, melynek hőstetteiről vajmi keveset beszól a krónika! A közigazgatási gyűlés után. A közmunka-ügyekben előforduló rendkívül nagy számú ügyiratokról, azokban tett intézkedésekről a főnöki jelentés csak igen kis mérvben nyújthat felvilágosítást, de hogy az ügy állásáról mi, kik itt a » központban vagyunk, olvasóinkat lehetőleg informáli emelé összekulcsolt kezeit s mély szenvedélylyel szoritá keblére. — Isten hozzátok, ti kék tengerhullámok! Isten veled te Sierra Moréna, te bűvös varázs-ország ! s magasan fölegyenesedve, mint messze tündöklő óriás szobrok, tele hatalommal és fenséggel, megkoronázva a sziporkázó jégmezőkkel s átözönlve a nap bíborvörös lángjaitól, meghajlok előttetek, ti oszlopai az égnek, örök létii Pirene- usok ! fölöttetek lakik az Isten. Halvány fénynyel ezüstözi meg a hold a felhőtlen ég sötétkék me- nyezetén rezgő levegő által átpermetezett virágzó csúcsokat, s a magasan lobogó őrtüzek szikrái las- sankint pislognak el a hamu alatt. Akkor előveszi a barna fiú a kézi csörgettyiit, a leányok felkötik színes ruhájúkat s tánczolják a fandangát, legmagasabb tetőpontját elérve a szenvedély mámorának, tánczolják kifáradhatlanul, a meddig a tamburák nyirrognak. S az öregek végig nyújtózkodnak a hullámzó zöld fűben, ujjaikkal csattogtatva a taktust, és vándoroltatják a poharat. Aztán minden csendes lesz, a virágillat tikkasztóvá válik és a fülemülék kezdik bús, édes zenéjükkel gyönyörködtetni az erdő lakóit. A czigányleányok meghangol ják mandurájukat s régi mondákat énekelnek a mór vezérről ; körös körül figyel a sokaság és dalt dalra kiván, a mi hazánk tüzes dallamait. . . . Mind idegenek az én hazám szegény árvái, kiknek lelkét nem ismeri más, csak mi ! Lángoló arczczal beszélt 01a, elfeledve a földet, melyen állott, elfelejtkezve azon pillanatban az uj- ján levő gyűrűről. Mélyen meghajtott fővel s arczán a szánakozás jelének kifejezésével ült ott az agg úrnő. Joachim azonban lángoló tekintettel ragadta le a falon függő poros mamlalint s ujjaival a húrokon végigfutva, lépett 01a elé. — Énekelj nekem egy olyan dalt, czigánynő ! — kiáltott föl izgatottan. — Hadd lássam, nem ismerem-e én a ti lelketeket ? ! Lázas sietséggel nyúlt 01a a hangszer után s az elragadtatás teljes hevével nyomta azt ajkaihoz és csókolgatva simogatta végig kezével. — Oh, mily rég az ideje, hogy e hangokat nem hallottam ! Oda künn süvöltött az éjszaki szél és fütyölt a szürke falak körül ; fekete felhők jöttek és mentek a kastély fölött s az eső sűrűn hullott a veres cserépfödélre. — A szemfényvesztőnő visszahajtotta bő köntösének ujjait, s vad hajfürtéit nyakába rázva, viharosan csapott a húrokba : Pipacsvirág, pipacsvirág ! Oly tüzesen égsz; Csupa mérget lehel Ilalálthozó kelyhed. Pipacsvirág, pipacsvirág ! Oly tüzesen égsz. Kígyó te, kígyó te ! Oly csendesen csúszol ; Oh, a lányka nem lát, Mig nyelved halált ád. Kígyó te, kígyó te ! Oly csendesen csúszol. Fiacskám, fiacskám ! Hamis a te szived : Kigyómóreg, virághalál Hevíti ajkad pirossá. Fiacskám, fiacskám ! Hamis a te szived. Szemeit elfordítva nyujtá vissza a mandulát, s gyorsan és mélyen hajolt meg a bárónő- előtt, ke-
