Nemere, 1883 (13. évfolyam, 1-104. szám)

1883-07-12 / 56. szám

Kossutli levele Bereg vármegyéhez.

(Vége.)

Történetírásunk legérdekesebb, egyszersmind legtanulságosabb feladatai közé számítom nyomról- nyomra követni mindkét irányban azon eszmék szü- lemléeének kínos vajúdásait, s konkrét tervekké fejlődésük fázisait, melyeknek igéje 48-ban megtestesült. De e nyomkutatás csak akkor teendi a törté- netiratot az élet mesterévé, ha a történelmi bölcselet mivelésével köthetik össze, melynek feladata nem személyekkel bíbelődni, hanem világosságba helyezni a történelmi kényszerűség törvényét, melynek ellenállhatlan befolyása alatt a legellentétesebb szándékok, a reakczió botor átalkodottsága úgy, miként a türelmetlenség erőfeszítése, a vakbuzgóság, mint az értelem, a nagyravágyás, mint az önzetlen hazafiság, a bűn, mint az erény közrehatni kényszerítenek azon eszme megvalósitására, — mely maga is a történelmi szükségszerűség kifolyásán irányt szab egy-egy korszak törekvésének ép úgy mint a fizikai természetben a hatalmas folyó höm- pölygése, a dörgő zuhatag, a csendes patak s a suttogó csermely mind a tenger felé vonatnak.

De egy levél kerete nem engedi meg annak ki mutatására kiterjeszkedni, hogy egy-egy eszmének első feltűnése mikorra esik, miként vett konkrét alakot, miként hatott közre sok apró hangya-munkásság, hogy az összefüggés logikája az egyes eszmeszemeket lánczba fűzze, ennyit is csak azért vettem magamnak szabadságot felemlíteni, miszerint igazolva legyen azon állításom, hogy a 48-ki átalakulás s a mi reá következett, „a vad erőszak és nyers hatalom által legázolt nemzeti lét“ védelme nem egyes emberek müve volt. hanem görgeteg, melyet emberöltőkön át növelt, hnmpölyitett az ok és okozat közötti láuczolat örök törvénye, s veszek magamnak szabadságot ennyit felemlíteni azért, hogy ne essem álszerénykedés negélyezésének gyanújába, midőn határozottan elhárítom magamról azt a „vezércsillagi“ csillámot, melyet Beregtnegye tisztelt közönsége szerény nevemre pazarol. Sem én, sem szorosan véve a dolgot — „talán“ senki más nem világított annak a kornak, melyre a tisztelt megye vonatkozik, hanem villágitott mindnyájunknak a történelmi fejleményü szükségszerűség vezér- csillaga.

Azt mondám, „talán senki más“, csak „talán“, mert arra hálával kell nemzetünknek, a inig magyar él — megemlékezni, hogy volt egy kimagasló embere, az, a kit én a legnagyobb magyarnak neveztem, Széchenyi István, ki azon perczben, melynek időszerűségét az 1825 iki országgyűlés oly kiválóan előkészité, „Ilitől“ czimü munkájával oly villám fényt czikáztatott végig a félhomályon, mely a reakczió éjjeléből kibontakozott, hogy a már nem alvó, de még szendergő nemzetnek a tétlenség álmába visszamerülni lehetetlen volt. Legyen áldott ez ébresztő villámfényért emlékezete. De a szen- dergésből felrázott nemzet aztán nemcsak szóra hall gatott, hanem gondolkozott is, nemcsak nézett, hanem látott is, személyek helyébe a közszellem lé pett. Ha számot ve ünk azon lendülettel, melyet az úgynevezett „rendszeres munkálatoknak“ a megyék által tárgyalása a reform ügynek adott, de adott azon szükség érzetének is, hogy az ország töivé- nyes önállását intézvényes biztosítékkal kell ellátni (a mit a „Hitel“ mellőztetni kívánt) és ha számot

— 222 —

vetünk a befolyással, melyet az 1832 — 36-iki országgyűlésnek nem annyira alkotásai, mint tanácskozásai, aztán a megyei közélet eleven pezsgése, mely a szabadalvüség utján tényleges kezdeményezésekben is nyilatkozott; majd a szatmári 12 pont és annak országszertei tárgyalásai stb. stb. a közszellem fejlődésere gyakoroltak, lehetetlen meg nem győződni, hogy azon igék, melyek 1848-ban tetté váltak, oly formán termettek, mint a magyar népdalok, melyek százezrek ajkán szólalnak meg a nélkül, hogy tudnánk, ki a szerzőjük. A 48-iki átalakulás egy építmény, melyen az emberiség társadalmi progressziójának egész Európát bevilágított napfénye mellett emberókők dolgoztak: voltak, a kik követ tejtettek, voltak, a kik meszet, homokot hordottak, voltak, a kik egy-egy boltozatban helybe ütötték a zárkövet, de mind csak munkások voltak, az építőmester a történelemnek amaz örök törvénye volt, mely így szólt, „ilyen ok, ilyen okozat.“

De tisztelt alispán ur, Beregmegye nevében szólva, úgy látja e dolgokat, hogy „az ég sikerrel koronázta törekvéseinket.“

Nem kicsinyelném én, ha az alap meg volna, azoknak becsét, a mik azon törekvésekből megmaradtak. Olyan dolgok azok, hogy a kiknek oly országban, mely történelmi függetlenségének birtokában van, létrehozásukban részük volt, azok elmondhatják maguknak életüknek végén, hogy nem hiában éltek; de ha• meggondolom, hogy mi az, a mi törekvéseinkből nemcsak meg nem maradt, hanem még fel is adatott (a mit az erőszakos elvételnél sokkal nagyobb szerencsétlenségnek bizonyít a világtörténelem), ha meggondolom, mivé lett az, a mit nemzetünk életében „állának és ómegának“ szoktam nevezni, nem titkolhatom, miként épen a sikertelenség tudata borítja gyászba életem végszakát. A siker említése toliam ala hozza annak fele nlitósét, hogy hontalan vagyok s a nemzet tudja, hogy miért vagyok az.

Beregmegye tisztelt közönségének kegyes megemlékezésére válaszolva, hálás köszönetéin kijelentése mellett a történelmi igazságnak véltem azzal tartozni, bogy a korszak-alkotó eszmék keletkezését s fejlődését a személyiségektől a történelmi szükségszerűségre, a munkásokról az építőmesterre vigyem vissza; de sokkal inkább érzem, hogy minő korlátok közt illik maradnom, sem hogy ezen tul- vágó fejtegetésekbe bocsátkozzam, azon megtiszteltetés alkalmából, melylyel Beregmegye közönsége pártkülönbség nélkül megajándékozni kegyeskedett, s azért nagybecsű üdvözlő leiratuk azon nyilatkozatára, hogy a „létért való küzdelem már befejezettnek tekinthető“- csak annyit veszek magamnak szabadságot bevallani, miként én, a inig csak élek, imádkozni fogok Istenhez: no legyen nemzetemről megírva, hogy a létért való küzdelmet az ezredéves önálló állami léttől lemondással fejezte he. En hiszem, hogy a magyar nemzetnek más befejezést tartott fel a történelem logikájának örök törvénye.

Nagy érdekkel kisérem hontalan magányomban azon „csendes munkálkodást“, melyet t. alispán ur „a társadalmi kérdések békés megoldására fordított igyekezetnek“ jelez. Azt hiszem ugyan, hogy igen sok vau ezen kérdések között, melyek önálló, ön- czélias magyar nemzeti politika követése nélkül a nemzet érdekének megfelelő megoldást nem nyerhetnek, de azért minden lépést határozott nyerehassuk, úgy intézkedtünk, hogy tudósítónk feljegyzései nyomán a tett intézkedések némelyikéről külön tudósítást adhatunk.

Az 1879-től kezdve hátrálékban lévő pénzösszegek felhajtása iránt a közlekedési minisztérium a bizottságot ismételten intézkedésre felhívta ; mire nézve a szolgabiróknak utasítás adatott.

Incze József országgyűlési képviselő folyamodására az erdővidéki közmunka-hátraléknak a távolságokhoz való viszonyhoz mért aránylagos elengedését a minisztérium megrendelte, a szakreferens ennélfogva az összes kiróvás felének, vagy is a bírságnak elengedését javasolta, a bizottság azonban ezen javaslat elvetésével ujabbi jelentés felterjesztését határozta el.

Dálnoki Kovács Károly folyamodására a minisztérium a folyamatba tett végrehajtás beszüntetését s a folyamodványnak érdemleges tárgyalás alá vételét azon meghagyással rendelte meg. hogy a kellő igazolásoknak a régebbi hátrál ékok felett is hely adandó és az egyesek panasza meghallgatandó. Ezen panasz, hogy mennyiben volt jogosult vagy nem, annak tárgyalásába nem bocsátkozunk, de szükségesnek tartjuk a közmunka ügyben elkövetett visszaélések méltó illusztrálására itt konstatálni, hogy az elöljáróság, melynek kötelessége a leszol- galásról nyilvántartást vezetni, a közmunka teljes és jól történt leszolgál á sár ól Kovács Károly és társainak bizonyítványt adott és rajtuk még is a kétszeres.bírságot követelte.

Az ilyen eljárásoknak szigorú igazsággal páro- sultan útját vágni a felettes közig, hatóság kötelessége volna ; mert származzék az akár hiányos nyilvántartás vezetéséből, akár roszakaratu visszaélésből, mindenképpen erkölcstelen és a polgárságnak méltatlan zaklatását czélozza.

Különben a bizottság e tárgyban erélyesen intézkedett.

Az egyik elöljáróság pedig a munkavezető által kiállított magán czélra szolgáló jegyzetek és több nyugtának az összegelése folytán keletkezett nyugtával iparkodik bebizonyítani, hogy nemhogy hátrálékban maradtak volna, de még többet teljesítettek. A szolgabiró az ügy megvizsgálására ez ügyben is felhivatott.

A mérnöki jelentés olvasása alkalmával szotyori Nagy Károly méltányos felszólalására Kézdi-Vásár- hely és Sepsi-Szcntgyörgy polgármesterei a nevezett város utczáiban levő nyaktörő kövezetnek büntetés terhe alatti kijavítására utasittattak. Ezen utasítására valóban nagy szükség volt és örvendünk, hogy utczáink nyomorúságos állapota a bizottságban is javítandónak találtatott.

Egyébiránt a bizottság azon folyamodóknak a hátrálékát, kik jogosultságukat kellőleg ki tudták mutatni — az igazság szem elett tartása mellett — elengedte.

zeit megcsókolva; azután mint űzött vad rohant ki a szobából, a nélkül, hogy a földesurra egy pillantást vetett volna.

Lépései a magános képtáron át hangzottak, érzékei örvényeztek.

— Óla ! — hangzott mögötte hirtelen, és újból : — 01a !

A nő visszaretten s Joachim urfi átható tekintetével találkozik, ki az ajtót bezárta mögötte. A íöldesur a Brievall család díszes czimerképe alatt állott, halványan, képéből kikelve, lángoló arczczal.

— 01a ! — isméllé, egy lépést téve előre s karját feléje terjeszté.

^Megrémülve emelte föl 01a karjait ellene s büszke daczossággal rázta meg fejét.

Anzelm ! — rezgett ajkairól alig hallhatólag, s a párkányzatról az ősi czimerkép harsogva zuhan le közéjök. — — — _ __

*

A kastély ablakai ragyognak a gyertyák fényétől. A környékbeli nemes urak gazdag lakomát tartanak ott ; a dobok és hegedűk csengnek a sötét éjen át, s habzik a bor a magas bilikomokban. Hajh! hogy dorbézolnak a földesurak ott fönn! — A parasztok lábujjhegyen járnak a kastély körül s meiedt szemekkel bámulnak föl a fényességre. Sóvárogva szagolják a pecsenye kellemes illatát s hallgatják a büszke vendégek kurjongatásait. Mindez érzékeiket csiklandozza s a kastély udvarába sur- íannak, bizalmasan megveregetve a konyhamester vállát, a ki szemhunyorgatva adja tudomásukra, miszerint elértette, hogy mit akarnak.

— 01a csendesen ült otthon és fonalát gombolyította. A távolból zavart zsongás és nevetés, vad zene és kutyaugatás liallszott hozzá; a kopasz ágakon keresztül látta a kastélyt oly világosan, oly ragyogón, mintha minden ablakból tűz lobogott volna ki.

Most sebes léptek zaja hal Iszik az utón, az ajtó megnyílik és Joachim urfi állt a küszöbön, háta mögött Anzelm.

— Kérdezd meg őt ! — parancsolá Brievall úr.

— Obi ! — kezdé a szót Anzelm csillogó szemekkel, — a kegyelmes ur lakomát tart fenn s az idegen nemesasszonyok mulatság után vágyódnak s megengedik neked, hogy föl menj a késeket dobálni !

Ilalotthalványan állt 01a a két. férfiúval szemben,

Joachim összeszoritott ajkakkal, borongón tekintett sápadt arczára.

— Ha az úr parancsolja, engedelmeskedem ! — szólt végre 01a aggodalmasan.

— Nem, 01a, csak kérlek ! —• hangzottak Brie- val szavai rekedten.

— Uram ! — Anzelm megragadta a földesur kezét, hogy azt alázatosan ajkaihoz vigye.

— Tehát vezesd fel őt a terembe ! — szólt ez hozzá, intett neki 9 aztán sarkán megfordulva, elhagyta a küszöböt.

— 01a ! — ujjongott Anzelm fölhevülten. — Gondold csak, a földesur egy kancsó borral kezében hozzám lépett s kiáltá : „éljen az egész házinéped, Anzelm ! idd ki !“ Azután megfogta karomat, elvezetett a bámész tömegből s azt monda nekem, hogy föl kell menned a terembe.

A szemfónyvesztőnő reszkető ajkakkal hallgatta.

— Szivem szerelme, édes Anzelm! — esdeklett lágyan és félénken, — valóban meg kell -e lenni ? nem tud engem fölmenteni semmi e parancs alul?

— Mit beszélsz, kedves feleségem ! gondolj a becsületre —

:— Dőzsölő urfik előtt kést dobálni ?

Anzelm karjaiba vonta őt, és száját csókjaival zárta le.

— Ki állt egykor a rathenovi vásártéren ? Ma a mi uraságunk parancsol, 01a ! azon ember, kinek

mi egész boldogságunkat köszönjük ; nélküle egy pap sem esketett volna meg bennünket soha. Menj föl, vidd tarka öltözetedet s dobáld a késeket a vendégek előtt és gondold meg, hogy nekünk Brievall urnák még sokat kell kedvére tennünk, ha meg akarjuk hálálni irántunk tanúsított nagylelkűségét.

01a némán hajtotta meg szép fejét s ment.

Fenn a terem ajtajánál állott Joachim s várakozott reá. Könnyű léptekkel jött 01a a lépcsőn fölfelé, aggódva és késedelmezve, mint félénk őz.

— Itt van, uram, a feleségem ! — mondá a fiatal kertész, boldogságtól sugárzó arczczal vezetve őt eléje, s büszke szívvel kérdezi :

— Nem szép ?

Bámész szemmel néz a földesur Ólára, ezen különös, idegen, ritka nőre, ki tarka szemfényvesztő öltözetében, aranyos csörgők- és gyöngyfüggőktől köröskörül ragyogva, ábrándszerüen, tüzesen s oly szépen, mint a mesebeli tündér, állott előtte.

E"y tüzfolyam fut keresztül a hontalan nő tagjain, egy ördögi hatalom látszik a komédiás lélekben'elrejtve lenni, egy rettenetes méreg, mely minden izmán átezikázik, és egy őrült szenvedély áradata kering érzékein keresztül. — Hej ! a kicsiny csörgők mint csengnek ruháján, mint villámlanak föl a piros redőkben és esi bámulnak a szemek előtt; s itt a széles késhüvelyek kezében, szern- szurók és borotva-élességüek, mint gyilkok, melyeknek sugarai vakítani látszanak a szemfényvesztőnő szemeit és csengő hangjok megrészegíti őt. Ego arczczal áll 01a és a terembe figyel a dob és fuvola hangjára ; szemei szikráznak, üterei sebesen lüktetnek, hallva a pohárkoczintásokkal vegyes zene hangjait.

(Folytatása következik.)

Ш ш