Nemere, 1882 (12. évfolyam, 1-104. szám)

1882-03-16 / 22. szám

22. szám,

8zerkesztős6gi iroda

Sepsi-Szentgyörgyön Csiki-utcza, Matheovics-féle ház, hová

a lap szellemi részét illető közlemények küldendők'

Kiadó hivatal:

^ ERNSTEIN JAÁRK

könyvnyomdája hová a hirdetések es előfizetési pénzek bérmentesen intézendok.

Sepsi-Szentgyörgy, 1882. Csütörtök, márczius 16.

XII. évfolyam.

д. hirdetmények és nyiltte- rek dija előre fizetendő.

Politikai, társadalmi, szépirodalmi és közgazdászati

ífflp-eg]

lap.

Megjelenik ezen lap hetenként kétszer

csütörtökön és vasárnap

ELŐFIZETÉSI FELTÉTEL Helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve

Egész évre . .. 6 fit — kr. Fél évre ... 3 fit — ki- Negyedévre . . 1 fit 50 kr.

liírdotményekdija ;

3 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 6 kr. Béiyegdij külön 30 kr. Nyllttór sora 15 kr.

Márczius 15.

Sépsi-Szentgyörgy, 1882. márcz. 15.

(?) Mosolygó napsugár derűje, lágy szellők lelielete érinti a földet és ettől a meleg csóktól á megfagyott föld egyet rázkódik, uj élet, uj vér csergedez a dermedt tagokban. Olyan jól esik a hosszú álom után az ébredés !...

Harminczhárom esztendő mu!t el azóta.

Olyan szép tavaszi napok mosolyogtak akkor is, mint ma. Ha kőből lett volna a magyar ember szive, meg kellett volna indulnia akkor is arra a gyönyörű hajnalhasadásra, mikor erdő, mező azt a pár szót zengette, madár első daliamával, patak friss csergésével ezt a pár szót, adta tovább a másiknak: „Éljen a haza!“

A mit akkor a magyar nemzet sírva, zokogva ejtett ki, azt a hálasoliajtást azóta minden esztendőben meg megújítja. Minden esztendőben elimádkozza ezen a szép napon szívből fakadó fohászát : „éljen a magyar h a z á ja!“

Heh boldogok azok a drága porok ott az elhamvadt, bemohosodntt sirok alatt, hogy ők a magyar nemzet újra ébredésének hajnalán megnyithatták testüket a golyó számára s behunyhatták szemeiket azon édes remény nyel, hogy a magyar valóban élni fog.

Azóta sok idő múlt el.

Harminczhárom tavasz küldte le a szelíd napsugárt, hogy gyógyítsa be a régi sebeket.

Egyik tavasz a másik után meghozta a virágokat : egyik esztendő a másik után újabb virágokat termett.

Beh boldog a magyar .nemzet, hogy ma, a harminczharmadik esztendő tavaszán nem szorult arra, hogy fegyverrel kezében kétes ábrándokkal szivében, kiáltsa a sokat jelentő szavakat: éljen a magyar ! ; — hanem békés tűzhelye mellől lesi a fakadó természetet, megfigyeli a zöldelő vetés apró csiráit s a múlt idők régi szép emlékeinek oltárt emel áldoz rajta az alkotmányosság és hazafias kegyelet tiszta tüzével.

Ma már szabad a magyarnak szeretni hazáját úgy, a mint akarja ; nem szorítja vaskéz, szabadon lélegzik : a harminczharmadik tavasz a magyar haza, az államélet teljes boldogságát hinti tele virágokkal. . . .

Vajha úgy volna ! — mondják a mi jóbarátaink, az ellenzéki sajtó. S aztán rámutatnak nagy hősiességgel a krivoscsiai lázadás tüzére s azt ve- zérczikkezik márczius 15-én, hogy igenis, a magyar nemzet boldogsága teljes lenne, ha a mi átkozott külügyi kormányzatunk épen a szabadság dicsőséges emlékű hónapjában pirosra nem festetné a dalmát hóhegyeket drága magyar vérrel és sok derék magyar ifjat le nem fektetne örök álomra egy dicstelen háborúban.

Mert hogy nem nagyítunk, csupán két lapot, az „Egyetértést“ és „Függetlenséget“ nevezzük meg, mint a kik egész magyar önérzettel és hazafias büszkeséggel igyekeznek lehúzni minden becsületet a mi hadvezényletünkről s a dragalji győzelemről. Nem akarunk mi Jovanovics altábornagy mellett doxologiát írni, sokkal fényesebb volt az a hadjárat, semhogy annak érdeméből a pártdüh vagy elfogult vakság egy szemernyit is levonhatna, Mi csak rá akartunk mutatni azon álláspontra, melyet az ellenzék a külföldi sajtó által ősz táti an elismerésben részesült hadjárat felett ma elfoglal. Mig a háború, illetőleg a lefegyverzés kimenetele kétes volt, addig a mi ellenzékünk szemében rendes hadviselő, szabadságért és függetlenségért küzdő nép volt a felkelő dalmát ; ma pedig, mikor meg van törve ereje, mikor már el van fojtva nagyjában a lázadás : ma nem egyéb az ellenzéki sajtó előtt az a nép — kecsketolvaj, rabló, garázdálkodó népségnél, mely felett „diadalmaskodni“ csak az osztrák hadsereg van hivatva.

íme, a hadsereg és a nemzet közötti viszonyt minő lelkiismeretes buzgósággal ápoljuk, milyen szépen vezetjük a közvéleményt a magyar haza önállósága, a magyar állameszme teljessége felé. Az elfojtott boszuság érzete minden betűjéből kirí a jó hazafiaknak, a miatt, hogy a magyar nem vallott most sem oly borzasztó küzdelem között kudarezot.

Hanem azért márczius 15-ikét nagy hangú dikcziókkal országszerte megünnepeltetik ők, a kik

ezerekre menő magyar vér kiömlését szívesen vették volna csak azért, hogy rá foghassák külügyi kormányunkra, hogy az nem ér semmit.

Sutba az ilyen hazafisággal.

Ne bántsátok a megszentelt porok emlékét.

ilatárrondozós Magyarország és fi mvátország közt. A Zákány magyarországi és Dörnye és Tor- secz horvátországi községek közötti határnak vegyes bizottságilag történt megállapítása a magyar kormány részéről megerősítést nyert, s a csurgói járás szolgabirája felettes hatóságától megfelelően utasittatott, hogy az újabban kijelölt országos határ sértetlen fentartása felett éber felügyeletet gyakoroljon.

„Ma Oroszország teljesen izolálva“ — mondta a czár Szkobeleffnek, mikor ez ad audiendum verbum kihallgatásra ment hozzá. S a czár — mint a viszonyok bizonyítják — igazat mondott. Egy londoni levél, mely az angol szabadelvűeknek Oroszországhoz való viszonyát beszéli mag, egyebek közt utal arra, hogy a török-orosz háború idejében azt lehetett hinni, mikép a szabadelvűeknek ha kormányra kerülnek, első dolguk lesz megkötni az orosz-angol szövetséget, holott most maga Gladstone sem merne arra vállalkozni s nem is gondol rá, hogy az orosz politikáját pártfogásába vegye; szóval ma Anglia nem keres ugyan szövetségeseket, de ha szüksége volna is azokra, legszívesebben a német szövetséget fogadná el. Orosz szövetség még csak szóba sem jöhetne.

A fríiuczia szenátus ülésén igen érdekes vita folyt a népiskolai törvény felett, melyet a kamra azért küldött vissza a szenátushoz, mert ez tavaly Jules Simon indítványára a tantárgyak sorába fölvette az isten iránti kötelmek oktatását is. A vita elején Gavardie az egész törvény tárgyalásának elnapolását hozta indítványba, mert az kötelező ingyenes oktatást szab meg, Gavardie indítványát azonban elvetették s megkezdették a tárgyalást. Simon védi a maga tételét: az isten iránti kötelmek oktatását. Beszéde szónoki mestermü. Gyenge, szenvedő hangon kezdi s fölemlíti, hogy az 1791-iki és 1848 iki alkotmányok istenre hivatkoznak; nem akar theologiai oktatást, csak anyányit, hogy az isten eszméje ne küszöböltessék ki az iskolából ; egyébként maga a miniszter is ez eszmére akarja alapimi az erkölcsi oktatást. „De nekünk — mondja szónok hévvel — niég van bátorságunk, isten nevét nyíltan kimondani. Már

A „Nemere“ táreznja.

üti képek.

— Saját levelezőnktől. —

Bő ma, 1882. márczius hó.

II.

__ Most pedig induljunk el egy kis sétát tenni a középkor-alkotta Róma nevezetességeinek megszemlélésére. Nem hiszem, hogy valaki, kit ide a tudvágy vezet,^ először is ne a Szent Péter templomával kezdje, az olasz renaissance styl eme gyönyörű alkotásánál. Már magában a tér is impozáns benvomásu, két hatalmas szökőkuttal két oldalán. Hátuk mögött a templom pompás lépcsőze- tének 2 oldalán Péter és Pál bronz szobrai álla nak. E pompás tért iv alakban a templomot befo- gólag ivalaku árkád csarnokzat köri ti A templom gazdag tagozatú homlokzata impozáns benyomása, melyet emelnek a terhet tartó másfél öl átmérőjű hatalmas oszlopok, — A nyitott templom csarnok pompás menyezete kitűnő bevezetésül szolgál. Belépve, meglep az ür, a melyet bekerítve látunk a leggazdagabb pompával. Az egész templom vörös és fehér márványnyal van burkolva és tükröződik a fénytől. Egy teljes órát vesz igénybe, a mig a kiindulási pontig visszaérünk s minden zege-zugát figyelmesen végig néztük. Láttam benne azt a nevezetes Péter szobrot, a melynek lábujjhegye any- nyira elkopott a sok csókolástól. Meglehetős buta alak különben, s igazán nagy ereje lehet annak a hitnek, a mely tárgyát a bálványimádásig tisz telheti. Valóban, ilyen hitetlen kálomistára nézve nagyon mulatságos nézni az ájtatosság által földig hajolt embert, hogy mily odaadó bámulattal csüng

egy érzéketlen emberi alakon. Megaláztatás a tizen- kilenczedik században, a természettudományok óriási kifejlődése által megvilágított században, intelligens emberek által egy érzéketlen bálványt imádni látni. Es nem hiszem, ha Krisztus valami módon feltámadna és látná, hogy az a szép tan, a melyet ő hirdetett, a bálványimádásig sülyedett, el ne szomorodna az embernek eme butasággal vegyes hiszékenységén.

Ejh, de hagyjuk az embereket, ha boldogabbnak érzik, magukat — csókolni bálványukat, s nézzünk fel a Vatikán termeibe, a hol a pápaság örök időkre szóló emléket állított magának a világtörténelemben. A Vatikán mintegy folytatását képezi a Szent Péter templomának ; összes épületeivel egy egész várost képezne; két gyönyörű gyűjteménye van, úgymint a képtár és az antik szobor gyűjtemény. Itt van s mintegy legelsőnek kínálkozik a megtekintésre Michel Angelo örökszép és mély fantáziájú freskó festményeivel a „Sixtini kápolna“, az ó testamentom alakjaival és a hires „Utolsó itélet“-tel. E kápolnát IV. Sixtus pápa épiitette 1473 ban Baccio Pontelli által. Michel Angellonrk jutott a szerencse — és a művészet dicsőségére — annak kifestése.

1508-ban fogott a nagy munkához és szakadatlan munka közt csak 1512-ben jöhetett a pápához anca jelentéssel, hogy a nagy munka befejezetten áll. A legnagyobb elzárkozottságban festette e nagy müvét a mester, sőt, mint némelyek állítják, még a pápa látogatását is igen kedvetlenül, sőt boszusan fogadta. „Utolsó ítéletiét későbben 1534-ben kezdette el festeni és 1541-ben lett vele kész. Mindkét müve titáni erőt lehel ki magából és minden alakján az alkotó tehetség hatalmas kinyomata ül.

Még plafond frescóit nem fejezte volt be, а

midőn az urbinoi születési! Raphael Rómába került és a pápa kedvencze lett. A Peruggino tanítványa mohón szívta magába a természet és antik művészet komoly ismerését kilehelő hatalmas alakok naturalistikusan classikus szépségeit, és midőn a vatikán falainak freskói reá bízattak: az a magasröptű ambitio és tanulni szeretes uj es helyes irányba terelve művészetét, * megteremtette vele ama freskókat, a melyek előtt — a mit még kép előtt nem tettem — majdnem 2 óra hosszáig álltam a nélkül, hogy untam volna magamat. E müvek előtt a piktorból is ember lesz és nem keresi a technikát, sőt még a coloritot is elengedi ... de nincs is ideje rájuk gondolni, — s ha készakarva akarná is keresni, nem képes, annyira ^ helyesen van minden alak karakterizálva. A kifejezés eme mély igazságot lehelő kinyomata akaratlanul a cselekvényre vonja a figyelmet. E müveinek egyike a „Disputa del Sacramento“, ez a legelső mű, a mit a 25 éves Raphael a Vatikánban festett. Végtelen nyugodt elegánczia ömlik az egész müvén át, sok tekintetben emlékeztetve Tra Bartholomeo- ra a gruppirozás nyugodtsága által. A másik müve, a „La scuola d‘ Athene“, annak átellenében, mintegy hasontársul a „Disputa“ nak. Valódi psy- chologiai mű, alsó felén természettudományokért, és felül az ideákért küzdő nagy szellemek alakjaival. Rendkívüli harmóniája ez a lélektani kifejezéseknek.

Van még tőle igen sok mii, hanem azok közül e kettő majdnem hihetetlen magasságra emelkedik. Egyáltalában a ki Raphael vaticáni müveit nem látta, annak fogalma sem lehet az ő művészetéről, sőt mondhatni nem is imponál annyira, a hogy a hir szárnyára emelte --a mint ez velem is megtörtént, őszintén megvallva, néha majdnem kiállhatatlannak találtam müveit, a melyekért azon-