Nemere, 1873 (3. évfolyam, 1-80. szám)
1873-03-21 / 23. szám
Ilrassó, 1873. Harmad évi folyam 23. szám. Péntek, márczius 21. Megjelenik ez alap heten- kint kétszer, kedden és pénteken. Ára: Egész évre . . 6 ft.— kr. Félévre .... 3 ft.— kr. Negyedévre . . 1 ft. 50 kr. A szerkesztő irodája: Klastromutcza 564 szám. Kiadó-hivatal ugyanott. NEMERE Politikai, közgazdászai és társadalmi lap. Hirdetési díj: 4 hasábos garmond sorért, vagy annak helyéért 4 kr (1—10 sornyi hirdetés ára mindig 40 kr.) — Bélyegdij minden igtatáskor 30 kr. — Nagy óbb hirdetéseknél alku szerint.— Hirdetések fölvétetnek a szerkesztőségnél. Czimii politikai, közgazdászai i és társadalmi lap III. — 1873. évfolyamára. Előfizetési árak: Április—deczember . 4 frt. 50 kr. Április— szeptember . 3 „ — „ Április—juni . . . 1 „ 50 „ Egy hóra . . . . — „ 50 „ A „Nemere“ egész tiszta jövedelme a „székely nemzeti történet“ megírása jutalomdijára van szánva. Â „Nemere“ szerkesztősége. Haladj и il k. „Nem mindenki tapasztalhat közvet- - lenül mindent s ezért önjavára sokszor mások tapasztalataira szorul.“ j Bölcsészettan. A társadalmi fejlődés egyik hatalmas tényezője az időnkint tartatni szokott világkiállítás, mert az erőt fejtő versenyre ösztönöz, midőn az egyes nemzetek és vidékek ipar, keresk. és művészeti czikkeit, földi terményeit s különbnél különb uj találmányait áttekintés és megismerés végett egymásmellé helyezve, közvetlenül észlel- hetőleg mutatja meg a különböző helyekről való egynemű tárgyak közti különbséget, s az előnyökkel bíróknak méltó elismerést nyújt. Ily világkiállitás lesz — mint már ez mindenki előtt tudva van — ez évben Bécsben. -— Ki csak teheti, el ne mnlaszsza •— már csak a közelség miatt sem — megtekinteni azt, s én remélem, hogy e vágy kinél sem hiányzik. Legyen szabad ez alkalommal megjegyeznem, hogy a kik fölrándulandanak a külömbö- ző népek és tájak számtalan irányú működéseinek többé vagy kevésbbé fényes eredményei megszemlélésére vagy csak hogy épen jelmond- hassák, miszerint ők is ott voltak, tegyék azt, hanem arra igyekezzenek; hogy minél többféle, de különösen a közvetlenebbül érdeklő kül és magyarhoni tárgyak közt párhuzamot téve, tájékozást szerezzenek azon térről, melyet bonunk kiállított tárgyainál lógva a többi államok lia- sonnemii tárgyaival szemben elfoglal, s ha több részben kedvezőtlen lenne ránk nézve az eredmény, tüzetesen megvizsgálni az illető tárgj akat, de főleg földeritni a hátrányokat, hogy az így nyert tapasztalatokat hazánk javára értékesíthessék. Ha komolyan moggondoljuk, az is a tulaj - donképeni czél ily alkalommal, hogy fogalmat szerezzünk az emberiség előhaladása s jelen álláspontjáról, ismerjük meg a még előttünk vagy általában uj természeti ritkaságokat, a gyár- és kézműipar, úgyszintén a művészet és tudomány újabb remekeit a föld minden részéből; hogy nyújtsunk elismerést a sikernek s méltánylást a törekvésnek; a miben fölülmúlva lenni látjuk honunkat azt tüzetesen megismerjük, s a miben fölülmúlónak tapasztaljuk, önbecsérzetünket, mely tetterőt ad, neveljük. Tagadhatlan ugyan, hogy sok tekintetben bátra vagyunk a külföldtől, de ez a világért se csüggeszszen el bennünket, mert tudhatja minden józan ész, hogy élet-halálküzdelmünkre any- nyi századokon át szükségelt fegyverforgatás mellett, a kellő mérvű könyvforgatás lehetetlen volt s hogyan is tekinthettünk volna önművelésünkre nyugodtan beléletünkre, midőn szemeinket folyton a kül s néha belellenségekre kellett szegeznünk ? Nem ! az nem szégyen ránk nézve, ha hátra maradtunk; hanem igenis szégyen lenne az, ha nem igyekeznénk előrehaladni, gyávaság, ha képtelennek hinnénk magunkat a külföld egykori utólérésére, s elbizakodottság, ha azt bili- nők, hogy már eleget haladtunk! Azt az irigységnek is be kell ugyan vall- nia, hogy e században nagyon sokat haladtunk, de épen azért, mert most még csak kissé távolban tarthatunk lépést a külfölddel, már pedig ezt utólérnünk is kell, szükséges megfeszíteni erőnket, hogy utolérve, valaha visszaszolgáltassuk e haladásunkra tőle kölcsönzött segédeszközöket. Mindezt azonban a csökönösség következése mellett, nem a külföld puszta utánzásával, hanem annak előnyei helyi viszonyainkhoz és nemzetiességünkhöz való okszerű alkalmazásában érjük el; mert nemzeti ételünk, ha a külföld fűszereit túlságosan s talán még zagyván is vegyitjük bele, elveszti minden zamatját, sőt émelygést és eikorcsositó betegséget szül. A mit a józan megfontolás az átültetésre czélszerünek lát, tegye azt minél nagyobb erély- lyel, mert a magyar, bár saját kárán tanul, mégis mindenben példára vár, s az újítások iránt közönyös, sőt ellenszenvvel is viseltetik. Mind e, mind más előítéletek legyőzésére, melyek haladásunk jelentékeny akadályait képezik, minden felvilágosultnak kötelessége legyen bár mi kis részben és körben minél egyszerűbb és világosabb oktatás, de főleg jó példák által közreműködni, mert ,,A szó megindít, de a példa magával ragad.“ Tanuljunk meg elfogulatlanul gondolkozni s nyomban okszerűen cselekedni. Vegye tehát ez okból minden a kiállítási színhelyen megjelenő leginkább a saját működési köréhez tartozó tárgyakat méltó figyelembe, hogy bármi kis mérvben, de biztosan gyarapithassa s majd értékesíthesse tapasztalatait. Ha figyelmesen vizsgáljuk honunk anyagi állapotát, azon nézetre jutunk, hogy Magyarbon terményeivel s a természet különbnél különb ajándékaival fog a világkiállításon tündökölni ; tanuljuk meg ezúttal a külföldtől, mely szegényebb az ajándékokban, miképpen lehet azokat mesterség és művészet által legczélszerübben felhasználni. Tudjuk ugyanis, hogy a külföld gyáriparával feldolgozza bonunk nyers termékeit s méreg drágán veszszük meg ezután tőle azokat, tehát hogy ne faljunk meg csakugyan saját zsírunkban, gyáriparunkon kell sokat, igen sokat lendítenünk. Hogy mind e, mind más tekintetben minél inkább megközelíthessük a czélt, föl kell használnunk az euiliteít alkalmat. Igaz ugyan, hogy, bár közel van a helyszín, mégsem rándulhat fel kiki, de e hézagot a szokásos „világkiállítási közlönyök, szokták kipótolni, hadd bírjanak a honnmaradottak is fogalommal a kiállított tárgyak mennyisége és minőségéről, az összehasonlítások eredményéről s egyéb feltűnő mozzanatokról. Magyorhon ezúttal érdekei felkarolását a csaknem rég alakult pesti „Franklin irodalmi és könyvkiadó részvény-társulat“ vállalta el s a programra közelebbről közzé lesz téve. Melegen ajánljuk e Szaklap erélyes felkarolását minden honfi és honleánynak. Mutassuk meg, hogy mindnyájan érdeklődünk az emberiség haladása iránt, midőn a kiállított tárgyakkal bár leírás utján is meg akarunk ismerkedni; mutassuk meg, hogy a hazánk érdekében szándékolt működést mindig örömmel és teljes erővel támogatjuk. Ez anyagi szempontok után erkölcsi tekintetből az ily világkiállítások a népek egymáshoz simulására, a kölcsönösen nyújtott elismerések egymás őszinte becsülésének fokozására nyújtanak alkalmat, mi által társadalmi jólétünk emelését eszközük s mint ilyenek politikai szempontból a bóketényezői lehetnek. Ily béketényezőnek kellene lenni a küszöbön levő bécsi világkiállításnak annál is inkább, hogy az ó és újvilág majd minden hatalmasságai megjelenend- nek vagy legalább képviselve lesznek. Kérdhetné ez úttal valaki, de hát micsoda békekötést akarok én, hiszen most béke van mindenütt!? — Van ma, az igaz, de ez még nem biztosit arról, hogy holnap meg ne szűnjék lenni. Mert a porosz el van kábulva meglepő diadalai után, de azt hiszem, megnyugodhatnék babérain, mely úgy is tövisre szúrva ékiti homlokát; a fran- cziában pedig forr a boszu, de gondolja meg, hogy nem mind az ellenség, de örjöngő honfiai is vágták rajta a sebet, melyet nem a visszatolás, (mire különben is egyhamar képes nem leend) hanem az áldásos béke jólétre emelő karja heggesztliet be, melyet tehát megragadnia s nem eltaszitnia kell. Svédországban kezdik rebesgetni, hogy király nélkül is meg tudnak élni. Mindez nem elég ok arra, hogy egy békeszövetség létrejöttét óhajtjuk, melyben monarchiánk és Anglia diplomatáinak kellene buzgol- kodniok. — Né, de mi gondolunk és szervezünk s a hatalmasak végeznek, kik a még le nem csillapult zavarok miatt, nem akarják elismerni a spanyol köztársaságot sem, mely ötletből egy orosz diplomata többek közt igy nyilatkozott volna: „Inkább elismerjük a cholerát, mint a respublikát, mert ez a népeket és fejedelmeket egyaránt, de ez, csak a fejedelmeket emészti meg ! “ — Igaz, de rég eltűnt az idő, midőn a nép a fejedelem jólétéért élt; most megfordult a koczka, s ha csak épen a fejedelem bukása adhatja meg a nép jólétét — a melyhez fűzött fogalmat a nép műveltségi állapota s helyi viszonya határozza meg — a fejedelemnek buknia kell. Bár e bukás nem mindig jár a várt eredménynyel, mert nem a kormány-formában, hanem a kormányzókban alapszik a kormányzás és a népélet jó vagy rósz volta. Nem tartom e czikk keretébe tartozónak a béke szükségességét s a politikai álláspontokat tovább fejtegetni s ezért visszatérek a rövid kitérés után czélomhoz, a közeledő világkiállítást — melynek először szolgál a társbirodalom színhelyül — osztatlan figyelembe ajánlani, hogy ez alkalmat ép úgy felkaroljuk, mintha — bár távol legyen tőlünk e gondolat — utolsó lenne. V. L. A királyföldi románok programmja a Királyföld rendezése iránt, megállapítva az 1873-diki márczius 13—14-kén Nagy-Szebenben tartott román gyűlésen. Az értekezleten, melyet Borcia hivott össze, Dunca elnökölt; a minden párthoz tartozó megjelent követek száma 60-ra ment. Brassóból Román kapitány és Mesiota igazgató voltak jelen. Az ülésezés folyama alatt több üdvözlő távirat érkezett, közöttük a „Nemere“ szerkesztőjétől is ily tartalmú: „Nagy-Szebenben értekező román testvéreinket Brassóban egyesült nemzetiségek magyar és német bizottmányának nevében üdvözlőn azon jogosult reményben, mi- szerént Királyföldünk rendezése ügyében haza- fiság, jogegyenlőség és testvériség szellemében tanácskoznak. Éljen Magyarország, éljenek javát tényleg mivelő románjai!“ Herrmann Antal, német bizottmány elnöke, „Nemere“ szerkesztője.
