Nemere, 1872 (2. évfolyam, 1-104. szám)

1872-07-28 / 60. szám

Brassó, 1872.

Másod évi folyam 60. szám.

Vasárnap, Julius 28.

Megjelenik ez a lap heten- kint kétszer

csütörtökön és vasárnap.

Ára:

Egész évre . . 6 ft. — kr. Félévre .... 3 ft. — kr. Negyedévre . . 1 ft. 50 кг.

A szerkesztő szállása: Szinház-utcza 404. szám.

Politikai, közgazdászai és társadalmi lap.

Hirdetési díj:

4 hasábos garmond sorért, vagy annak helyéért 4 kr. (1 —10 sornyi hirdetés ára mindig 40 kr.) — Bélyegdij minden igtatáskor 30 kr. — Nagyobbhirdetéseknél alku szerint.— Hirdetések fölvétetnek a szerkesztőségnél.

Brassó, 1872. jul. 27.

Háromnapi szavazás után e város és vidék minoritása szontesité •— habár rövid időre is — a szász nemzet szégyenletes politikáját. A dicsőség mámorától elragadott „Kr. Ztg.“ azonnal el is szólja magát, midőn azt mondja, hogy a magyarok a gyulafejérvári értekezlet értelmében a passivitás terére léptek és csak igy lehetett neki Vauban-nak lenni, — kitalálni, hogy mi áron jutottak szász uraimék a képzelt dicsőséghez.

Ezt hinni elég egyligyü arra a „Kr. Ztg.“ szerkesztője, hanem ő ráadásul még azt is elakarja hitetni övéivel, hogy a majoritás feladja az eddig elfoglalt tért, elhagyja különösön a küzdelem terét.

Csalatkoznak jó urak, mert a „Kr. Ztg.“ fő jellemvonása, mint önök is sokszor tapasztalhatták, az, hogy Isten megtagadta tőle az igazmondás képességét. Ferdítés, rágalom az ő dicsőséges fegyvere, mely olyan lévén, elejétől végig csupa valótlanságokból és ferdítésekből áll, az egyesült nemzetek ellen.

Colossalis impertinentia kell ahhoz, hogy valaki a brassóvárosi magyarságról azt hirdethesse, hogy az a passivitás terére lépett. Hiszen épen az fúrja oldalát, hogy nemcsak a passivitás terén nem áll az itteni magyarság (mifelett hisszük, hogy ő pokoli gúnyt űzne) — hanem rendithetlen erővel küzd, a hazafiság minden fegyverével, — bogy azokat a nemzeteket is actióba vonja -— kik eddig visszatartották magukat attól.

Hogy visszatartotta magát a választástól, annak oka az, mert vérlázitó volt a hatalmon : a valódi közvéleményen ejtett sérelem.

Ebből tehát nem passivitás, hanem nemes actió következik, mely a közvélemény hamisítását nem türendi el.

Jó akaratukig figyelmeztetjük azért szász uraimékot, hogy ne nagyon hidgyenek abban a magyar passivitásban, mert a 48-iki törvények értelmében csak azok ismertetnek el képviselőknek, a kiknek megválasztatása kifogástalan, egyszerűen szólva, a kik ellen, vagy a választás ellen, egy vagy más okból kérvény nem érkezett a ház korelnökéhez.

Ha valamely kerületnek, úgy Brassóváros- nak van legtöbb oka a kérelmezésre.

Azon lelketlen, önkényes, gálád eljárás után, melyet a brassóvidéki összeíró bizottság elkövetett, az erőszaknak oly határtalan és minden szemérmet levetkezett alkalmazása mellett, a minőnek vérlázitó eredményét a napokban sajnosán kellett látnunk, — becsületes lélekkel és nyugodt meggyőződéssel elmondhatjuk, hogy a brassói képviselőválasztás ily alapon átalában törvénytelen ; s igy a majoritás kötelezve van, e választás ellen a törvény által kezébe adott fegyvert megragadni.

Nálunk, a hol a törvények csak annyiban vétetnek figyelembe, hogy azt keresik, mely oldalról lehetne azoknak nyakát szegni, vagy valami különlegességet belőle kimagyarázni, — itt csatlakozni azon kendőzött hazafisággal biró párt tál, nem volna egyéb, mint nevetséges élhetetlenség és az ország szentesített törvényei elleni összeesküvés.

Különben higyjenek és hirdessenek ők, a mit tetszik, polgárságunk tisztában van jogával s teendőivel, a medgyesi kizárólagosság hősei ellenében.

Azt ne felejtsék el, hogy keserű lenne örömüknek folytatása, ha a felett ujongnak, hogy a magyar saját hazájában passivitásra szorulna. Még a török is félt attól, ha a magyar nagyon hallgatott.

Egyébaránt élvezzék dicsőségüket, a hogy csak lehet; mert úgy sem sokáig tart. Mikor a veréb nagyon repdesni kezd az élenytartó üveg alatt, akkor már a végét járja. Ennek a nagyon felfújt szász dicsőségnek is az a sorsa lehet, olyan hamar, hogy az ember nem is sejtené.

Azoknak, a kiket illet.

A negyedik német szövetségi lövész-ünnepély f. hó közepén tartatott meg Hannoverában. Pesti lapok tudósítása szerént mintegy 7000 lövészből álló imposans tömeg vett részt ez ünnepélyen s képviselve volt nemcsak Németország, Belgium, Hollandia, Svájcz és Amerika, hanem

Ausztria-Magyarország is. Ez utóbbiból körül- ; belől 300 lövész volt jelen, kik közül 250 bécsi, 12 magyar s a többi erdélyi szász volt.

A magyarok jelenlétét sehogy sem tudjuk kimagyarázni. Mit akar a magyar polgár oly ünnepélyen, mely kizárólag csak németeket akar egyesíteni s ezekben a német nemzetiség tudatát fönntartani, éleszteni? Nemzetpolitikai okuknak nem volt szabad lenniök, tiszta politikai barátság pedig nem bírhat valakit arra, hogy oly ünnepélyen jelenjék meg, melyre csak is német nemzetiségbeli hivatalos.

Az osztrák-németek és erdélyi szászok jelenlétét már értjük. Mind a két elem német törzs s régóta kandikál Berlin felé. E meggondolatlan filiszterek legfőbb törekvése az, hogy a sárga-fekete zászlót a porosz sas mellett lássák lobogni és igy véget vessenek az osztrák-magyar birodalmi eszme létezésének.

Hogy ezen hazafiatlan, vétkes tervöknek kifejezést adjanak és annak megvalósitkatása útját egyengessék : elzarándokoltak tehát Hannoverbe Dr. Kopp bécsi lövész vezetése alatt. De a hűtlen szakadásokat érdernök szerint fogadták. A teljes fiaszkónak ismertetése végett átvesszük a „Reform“ jul. 20-ki számából a következőket:

„Az osztrák-német búcsujárók hannoverai szereplése annyira csufondárös végett ért, hogy ha még ezen felsülés daczára is eszébe jut Dr. Kopp urnák és társainak még egyszer Németországba zarándokolni ; ily fogadtatás után, milyenben most részesültek, csak a kidobatás következhetik. Ezek az urak s velők a bécsi porosz hirlapok már évek óta a legperfidebb és arczátlanabb módon kokettiroznak az uj német császári birodalommal ; szóval és tollal dicsénekeket zengenek a német egységre, Bismarkra és a német császárra, felülmúlván e tekintetben még a legjunkerebb porosz lapokat is. Magatartásuknak világos szándéka : előkésziteni az egyesülés útját s öngyilkos módon belészakadni a porosz hegemónia alatt egyesitett Németországba. Ez azonban, mit a lapok tesznek, még nem elég. Dr. Kopp ur és társai — köztük az erdélyi szászok — a cseheket utánozva, elzarándokolnak Németországba s ott a német egység legfanatiг>

A viz.

(Vége.)

Sétáljunk ki csak tavasz ébredésekor a természet dús kertjébe, s mit látunk! Az azelőtt oly kiaszottnak tetsző fák már felölték friss Iqmbú ruhájokat, ezer meg ezer virág dugja ki kedves fejecskéjét a föld öléből, s mi szólitá őket létre? — nagyobbára a viz, e megvetett elem, mely egyesülvén a napsugárral, mindezt rövid időn elővarázsolni képesítve volt.

Ép a külvilág szemléleténél tűnik ki leginkább, mily magas jelentőséggel bir a viz a természet háztartásában. Egy fűszál sem élénkitné a réteket, kietlen pusztaság volna minndenütt a viz befolyása nélkül.

Kisérjük figyelemmel bár egyszer, mint vetik a buzaszemecskét a földbe. Egy élet szunnyad bensejé- ben ! A viz hatalma megrepeszti a vékony kis burkot, átszivárog a csira sejtécskéin, táplálja, hogy a növésre képessé tegye, gyökeret és levelet hajthasson ; s az alvó kis csira ünnepélyes feltámadást tart egy uj, egy virágteljes életre.

Ha már a viz azon tej, mely a kis csira életét fönntartotta : úgy egész nyáron át, midőn a sugarak egyre hevesebbé válnak, enyhítő életforása leend. A gyökér gyöngéd rostocskáin, melyen csak a viz bir keresztülhatolni, szolgáltatja át az átala föloldott testeket, melyeket a növény törzsének képzésére használ föl, s egész a legmagasabb ág tetőig hajt. így lesz a viz, a növények tápláló annyává, mely mindennapi kenyerüket előállítja, s jaj azon szegény növényeknek melyekről bár napokig megfeledkezve, működését be- ! állítaná.

Ezért hat az eső meleg nyári napokon oly rendkívül enyhitőleg a természetre. Tikkasztó forróság uralg; a rekkenő hőség minden élő lényt lankadtá tesz, mert a júliusi nap függőleges sugarakban löveli le melegét, kiszáradással fenyegetve a megrémült növények élet nedvét.

De im a távolban sötét felhők kezdenek mozogni az előbb oly bántó világosságot rögtöni homály váltja föl, a messzünnen közelgő moraj mind közelebb-közelebb hallszik, mig egy vakító fényű villám őrült sebességgel kezdi meg a rettentő mulatozást, melyet csakhamar többen követnek szeszélyes tánczot járva a villanyterhes levegőben, mialatt az eső záporként szakad. Azonban nemsokára szétvonulnak a szürke felhő-kárpitok, a nap — az emberek ijedelmén — mosolygva dugja ki sugaras fejét, vidáman köszöntve a felfrissültén tündöklő természetet. S kinek müve ez ? —

A vizé , azon alárendelt szerepet vivő elemé, mely minden egyszerűsége mellett, ily üdítő változást bírt az előbbi lankadtság helyébe varázsolni.

A viz közvetítő erejének köszönhetünk minden léteit, mely nemcsak egyedid arra látszik hivatva, hogy az életet fönntartsa, hanem ezenkívül fontos szerepet visz még, mint fő-fő szépítő mester az ember és természet háztartásában. Haladjunk csak föl ama hegyek ormaira, honnan egy pillantással átszárnyalunk az alattunk messze elterülő völgyön. Méltóságteljes lassúsággal kigyódzó folyam vonja legelőször is magára figyelmünket, mely merész kanyarulatokkal halad a térségen át, mig partjait dús gabnafóldek, fa csoportok és barát; ságos kinézésű falucskák koszorúja övedzi. Jobbról balról keskeny ezüst szalagként sietnek a kis patakok füzek árnyából elő, mindannyian egy czél után törekedve ; mig a vén hegy oldalaiból lármás csevegéssel tör elő a krisztály tiszta hegyiér, vidám szökkenéssel folytatva útját a völgy felé, pajkosan csörömpölve a medrét elborító kavics konglomerátummal.

Kit ne érintene kellemesen egy ily kedves látvány?!

Ha azonban a folyamot, patakokat és üdítő forrásokat kitörülnék e kép keretéből, minő nagy változást mutatna az előbb oly bájos egész!? nem kietlen pusztaság, végtelen egyhangúság cserélné fel azt ! Vagy bolyongjuk be Sweicz sziklás bérczeit, égig nyúló kopár csúcsait, hol bámulatos magasságból zuhog alá a szilaj hegyi patak, melynek szemlélete elragad, lelán- czol. Avagy tegyünk csak egy egyezerü kis sétát forró nyári délutánokon az eger s fűzfákkal szegélyezett part hosszában, mily vidám, mily kedves itt minden, és minő kellemes e levegő ! S mindezt egyedül a viz idézi elő. Ezért forditnak — vagyonos emberek — oly sok gondot arra, költséges fáradságot nem kiméivé, hogy párkjaikba bármily kis pataknak utat nyithassanak, jól tudva, minő szépítő hatalommal van ezen elem felruházva. Egy mükertész ép oly kevéssé nélkülözheti az örökké változó természet e jelképét mint a természet hü másolója, hol még a legkisebb tájkép is igényt formál egy bár pici forrás élénkítő hatására ; különben jogosan félhetne a mü alkotója az egyhangú benyomástól.

De ezzel még távolról sincs a víznek teljes jelentősége a természet szépségei iránt kimeritöleg ismertetve.

Nézzük csak mily kecses hajlásúkban vonulnak ama bérezfokok ; itt-ott magasan kiszögellik társai kö-