Nemere, 1871 (1. évfolyam, 1-104. szám)
1871-06-09 / 46. szám
Brass«, 1871. Péntek, június 9. Első évi folyam 46. szám. Megjelenik ez a lap helen- kint kétszer kedden és pénteken. Ára: Egész évre . . 6 ft. — kr. Félévre .... 3 ft. — kr. Negyedévre . . 1 ft. 50 kr. Szerkesztői s kiadói szállás: Kenyeres Adolf ügyvédi irodája, Nagypiaczon. Politikai, közgazdászai és társadalmi lap. Hirdetési díj: 3 hasábos garmond sorért, vagy annak helyéért 4 kr. (1—lü sornyi hirdetés ára mindig 40 kr.) — Bélyegdij minden iktatáskor 30 kr. — Nagyobb hirdetéseknél alku szerint.— Hirdetések fölvétetnek a szerkesztőségben és Römer és líamner nyomdájában. Előfizetési fölhívás. A második évnegyed is végét járja. Igyekezett a ,„Nemere“ a majdnem lefolyt két téli évnegyed alatt az öreg Nemerével verset fújni; megbojgatott sok figyelemmel rakott baglyát; nem kevés sürü fátyol alatt szendergő álhazafit nyugtalanított, be- Iefujván tubákos pixisébe. Nyáron által az öreg Nemere ugyan pihenni szokott, de a fiatal „Nemere“ igyekezni fog az ő helyét is pótolni. Netalán a múltra még hátralékban levő előfizetőinket utánpótlásra, a többit pedig előfizetéseik megújítására ezennel tisztelettel felkérjük. Programmunk, valamint előfizetési feltételeink a korábbiak : Julius—September */4 évre ft. 1.50. Julius—Deezember V2 „ „3.— Brassó, 1871, Junius 8. Az úgynevezett szásznemzeti vagyon jövedelme — ha jól tudjuk — a királyföld közigazgatási költségei fedezésére volt fordítandó, és 1850-ig erre a czélra használtatott fel. Az absolut kormány alatt a közigazgatási költségek más alapokból lévén fedezve, a szász nemzeti vagyon úgy szóivá rendeltetés nélkül maradott. Az a korban egybegyült egyetemgyü- lése a vagyon jövedelme értékesítése tekintetéből annak iskolai czélokra használását határozta, a mely határozat az azon idő módja szerénti felsőhelyi helybenhagyásban részesült is. A legutolsó egyetemi gyűlés majoritása kimondotta azon elvet, hogy az úgynevezett szász nemzeti vagyon legyen a királyföldön lakó összes népesség közös vagyona, tehát a királyföldön lakó románoké és magyaroké, úgy mint a. szászoké. Lássuk, milyen módon részesül a nem szász nemzetiség ezen iskolai czélokra szentelt vagyon jövedelméből. A brassai román és szászvárosi reformált iskola kap 3000 esetlegesen 5000 o. e. forintot, ha jut; de ha a más, természetesen sokkal nevezetesebb, intézmények az egész jövedelmet igénybe vennék, egyik sem kap semmit. Ennyi tehát — a még eshetőségeknek kitett — osztalékrésze a királyföldét lakó, az összes lakósság számának legalább is két harmadrészét tevő román-magyar lakó sságnak. Meglehet ugyan, hoëy meg fog engedtetni, hogy a román-magyar lakosság gyermekei is látogassák a német nyelvvel felruházott közös vagyonból alakitott iskolákot. De ez két feltételhez van kötve. Először, hogy akarnak-e, és másodszor, hogy képesek e idegen nyelven tanulni. Az akaratra nézve figyelembe veendő, hogy mindenkinek első kötelessége anya nyelvét megtanulni, a különböző körülmények között hasznavehető idegen nyelveket pedig csak akkor kell elsajátitnia, ha erre ideje és módja marad ; ekkor pediglen az idegen nyelvek között saját Ízlése szerént válogat, és ebben megszorítani senkit sem lehet. A képességet illetőleg, a népnek nagytömegének be kell érnie az elemi oktatással az idegen nyelvek luxus czikkére csak keveseknek van módja; de ha magát anyanyelven még magasabban is kiképezte volna, ebből még nem következik, hogy egy második és épen a németnyelvet any- nyira bírja, hogy azon szaktudományokat hallgasson. Egy különös specialitást képez a szász nemzeti vagyonból adománnyal ellátott, Brassóban felállítandó földmivelési iskola. Erre, mint tudjuk, adományozott az egyetem évenként 2000 o. é. írt. Ez magára a czélnak nem megfelelő öszveg, és azért járulnak ahoz a vidék szász-román községei még további 2000 o. é. forintal, a magyar-románközségek pedig nem járulnak semmivel két igen egyszerű oknál fogva : először mert nincsen miből, másodssor mert nincsen kedvük egy olyan iskola gyarapításához járulni, a melynek nyelvét nem értik, a melynek tehát hasznát sem vehetik. A szász-román községek járulványát megjegyzendő, hogy az a községpénztárából történik, a milyennel a magyar-román községek egyátalában nem birnak, sőt belszükségeiket is a lakosok zsebeiből kell fedezniük. Ennél a földmivelési iskolánál épen a román lakosság két képpen van megtréfálva, mert az egyfelől adományt nyert a szásznemzeti vagyonból, a mely közösnek volt nyilvánítva, másfelől segélyeztetik az A németesedés ragálya. Másutt beszelik, de nálunk is jó tudni. Egyszer, — irja Tors Kálmán a „Hon“-ban, egy adomának is beillő történetkét olvastam valahol. Egy hannoverai német ember tanult magyarul annyira, hogy olvashatta a magyar irodalmi müveket, s nagyon megszerette ezt a nemzetet. Elhatározta ennélfogva, hogy megnézi közelről is, s azzal vasútra ült. Pressburgnál azt mondták neki, hogy immáron Magyarországon van. О alig akarta elhinni, nem hallván sehol egyetlenegy magyar szót se, s a magyar nép sajátságaiból, a melyeket könyvek után ismert, de még egy magyar csizma sem akadt szeme elé. „Se haj ! — gondolá magában-az még az osztrák határon van.“ Szerencsésen beérkezett Pestre. — — Fahrmer, Euer Gnaden ! — ez volt az első szó, melylyel Magyarország fővárosában egy bérkocsis üdvözölte a kiszállásnál. Az idegen nagyot nézett. Azt hitte, hogy a bérkocsis felismerte a németet, s udvariasságból szólt hozzá németül.-— X «fehér hattyúhoz“, szólt a hannove- rai magyarul, visszaemlékezvén e fogadóra Vas Gereben egyik munkájából. A fiakkeres hegyezte a fülét, gondolkozott, elvégre is kisütötte, hogy „versteh nix ungarisch.“ A német furcsán kezdte magát érezni ; de végre is meg kellett neki mondani, hogy hová akar szállni. S akkor elszállították szemközt a magyar nemzeti színházzal, egy szállodába, melyre nagy betűkkel van fólirva : „Zum weissen Schwan.“ Itt sem kellett megerőltetnie magyar tudományát. A pinezérek ékes német szóval ugráltak elébe, felvezették a „Zimmer“-he, adtak neki „Speisz- zetli“-t, a hol megtalálta a par excellence magyar ételt, a „Gollascht“. Magyar gazdasszony erről az ételről sem tudná kitalálni : hal-e vagy bus ? A mi emberünk megindult aztán egy kis körútra, magyarságot tapasztalni. Végig barangolta az utszákat, s látott gyönyörű magyar boltfeliratokat : „Wolfgang Silberstein, Männer-Schneider, Männer- Galanterie-Waaren , Bauholz-Niederlage , Oel- und Seifenfabrik, geistige Getränke und Spiritus-Raffinerie, Dampfholzhacke“ stb. Megállt egy szögleten a falragaszok előtt s elébe tárulnak a következők : „Deutsches Actien-Theater, Burgtheater in Ofen, Arena im Stadtwäldchen, Circus Renz, Orpheum in der Sommerlokalität, Neue Welt, Fiirst’s Theater, Singspielhalle, Sängergesellschaft, Volks-Sänger, Ausverkauf, Kundmachung, Aufruf“ stb. A hannoverai ember megrestelte a dolgot, átment Budára. Itt lakik a magyar király : itt már csak beszélnek magyarul ? megnézte a várlakot, kiborotvált arczu Kammerdienerek vezették a termekbe. Egy árva szó nem sok, annyit se tudott egyik is magyarul. Este valakinek a protekeziója utján bejutott a főúri kaszinóba. A Rákócziák, Bercsényiek, Bocskaik, Wesselényiek faja bizonyára magyarul beszél ? No hiszen ! szegény ember pirulva került ki onnan, mert egy magyar szóért nagyon megtalálták „nézni.“ — Elment a magyar nemzeti színházba. Ott épen olasz operát adtak. — Rohant szállására, összecsomagolta ezókmókját, s azzal felült a vasútra és meg sem állt hazáig. Két napot töltött Magyarországon, a nélkül, hogy egy árva magyar szót hallani alkalma lett volna. Eltülthetett volna nem két napot, de két hetet is hasonló eredménynyel. Bizony, akárhogy szépítsük a dolgot, nyomoru egy állapot ez. Ha humoristikus lapban, vagy regényben Írná meg valaki, azt mondanák rá, hogy az egész állítás valami lázas agy szörnyszülöttje. Bár volna az ; de fájdalom, — komoly való. Úgy harapódzik a germanizáczió nálunk, hogy maholnap engedelmet kell kérnünk, a miért úgy a hogy magyarul is bátorkodunk tudni. Ha ez a Bach- korszak alatt történik: azt mondjuk rá, hogy kényszer, nem lehet máskép ; a hazafiság titokban azért mégis táplálja a nemzetiség Vesta tüzét, de igy, önként, minden külső erőszak nélkül, hanyathomlok rohanni egy elnemzetlenitő irány felé ; ez már de- moralizáczio. Nem mondja azt senki, hogy a magunk nyelvén kívül ne tanuljunk mást. Tanuljunk, minél többet. Miveit ember igyekszik megtanulni a müveit nyelveket. De ne tegyük megélhetésünk életföltételévé. Románia, Szerbország kisebb, miveltségben sokkal hátrább álló államok mint Magyarország, de azért még nem volt rá eset, hogy idegen nyelv nem tudása ez országokban valakinél akadály lett volna bármi állás betöltése körül. Lehet bátran miniszter is, a ki románul tud, Romániában, a ki szerbül tud, Szerbországban. Nálunk Magyarországon, a német nyelv nélkül, de még házmester sem lehet. (Vége következik.)
