Nemere, 1871 (1. évfolyam, 1-104. szám)
1871-02-10 / 12. szám
Brass«, 1871. Első évi folyam VI. szám. Péntek, február 10. Megjelenik ez a lap heten- kint kétszer! fcn, kedden és pénteken. Ára: Egész évre . . 6 ft. — kr. Félévre .... 3 ft. — kr. Negyedévre . . 1 ft. 50 kr. Szerkesztői s kiadói szállás : KenyeresAdolf ügyvéd i irodája, Nagypiaczon. Politikai, közgazdászati és társadalmi lap. Hirdetési díj: 3 hasábos garmond sorért, vagy annak helyéért 4 kr. (1 —10 sornyi hirdetés ára mindig 40 kr.j — BélyegCij minden igtatáskor 30 kr. — Nagyobb hirdetéseknél alku szerint.— Hirdetések fölvén tetnek a szerkesztöségbe- és Römer és Kamner nyomdájában. Hétfalu, 1871. február 1. Tisztelt szerkesztő ur! A „Nemere“ tisztelt ólvasói közt, úgy hallom, többen vannak, főleg e vidéken, kik előtt Hétfalu története s Brassóhozi viszonya terra incognita, tehát nem csoda, ha némelyek a kolozsvári ügyvédegyletnek e lap 6. számában is közölt törvényjavaslatára két- kedőleg rázzák fejüket s a jelenlegi súrlódásokat hasztalan erőlködésnek bélyegzik. E Hétfalura nézve életkérdés jogos megoldást kíván s reméljük, hogy ha a mostoha múlt süket volt a százados panaszra: kormányunk rövid idő múlva véglegesen meg- szüntetendi az áljobbágyság kínzó uralmát. Ez érdekes ügy fontossága megkívánja az olvasó közönség kellő tájékozását, azért hadd álljon itt t. Szathmáry Károly hazánkfia azon czikke, mely a „Hon“ múlt évi 124. számában jelent meg. A brassovidéki székelyek. Brassótól észak-keletre, a Tatrang vize mellékén és egészen az ország határszéleire szolgálva fekszik azon hét helység (Hosszufalu, Bácsfalu, Türkös, Cser- nátfalu. Tatrang, Zajzon és Piirkerecz), melyekről e vidékieket „hétfalusiaknak“ is szokták nevezni. Eredetileg ide bevonult székelyek; kiejtésökre legközelebb állók a moldovai csángókhoz. Szorgalmas, becsületes nép, mely nyelvét, nemzetiségét a századokon át reájok gyakorolt nyomás daczára is fenn tartotta, s bár rendszeresen szegényit- tettek, iskoláit, közmiveltségü eszközeit képes volt máig tűrhető állapotban fentartani. Ama kérdésre : hogyan kerültek ezen faluk székely lakói a szász földre, hazánk történetkönyve felel. A szászok, kik saját fennen, hangzó állításuk szerint „ad retinendum coronam“, (az ország fentar- tására) de tulajdonképen, mint a németalföldi tengerelöntések miatt Szászországba menekült bujdosó nép, a mongolok által teljesen elpusztított alsó erdélyi vidékek benépesítésére vonattak be s telepítettek le ide, inkább a béke, mint a harcz népei lévén, nem látszottak elégé alkalmasoknak a terhes és sok ön- feláldozást igénylő végőri szolgálatra. Ezért már korábban a harczosabb székely törzsből is nehány ezer embert telepitettek királyaink a végvidék megerősítésére. Kitűnik ez különösen П. Endre királyunknak egy adomány le veiéből 1211-ből, midőn ezen bét falut és vidékét oly föltétel mellett adományozza a német lovagrendnek, hogy ez Törcsvár erődöt a fenyegető kunok s más, netalán betörést kisérlő népek ellen fölépítvén, eme föld népét vár és végőri szolgálatra alkalmaztassa, tőlük azonban mint szabadföldiektől semmi adót nem szedhet. Ez okmány tiszta fényt vet e föld lakóinak jogi helyzetére, melynek nyomán kiviláglik, hogy azok a törvényeinkben szabatosan körülirott „milites castrenses“ek várhoz tartozó katonák sorába tartoztak, s végöri szolgálatokon és az illető várakban tett őrségi kötelességeken kívül egyébbel nem tartoztak. A német lovagrend, melynek tilos üzelmeiröl hazai történelmünk bő adatokat nyújt, birtokaitól megfosztatván, a határőrvidéki és végvári szolgálatot a magára hagyott nép nagy áldozatokkal teljesité Nagy Lajos királyunkig. E nagy királyunk 1377-ben oláhországi táborozásából hazatérvén, a végvárakat s ezek között lörcsvárát is, melyet a lovagrend különben is csak fából épített volt, igen romladozott és védképtelen л ^Pótban találta: ugyanazért e várat és annak kör- nyekét az°n föltétel alatt, hogy azt köböl, szilárdan e püsék, a brassóiaknak adományozta, a kapitányság mevezési jogának és a nép eddigi szolgálmányainak fentartása mellett. ’ /П^Г ^ётоп(1 történetileg ismert örökös pénzszűke ígben szenvedvén, a várat és vidékét Brassónak újra zálogba veti, s a földet magát is Brassó vi dékéhez csatolja, a nép eddigi szabadságát és jogait azonban oklevelileg kikötvén. De miután a kapitányság kinevezési jogairól lemondott, a szolgálattevő nép ez idő óta ki volt téve több tekintetben a brassói élelmes tanács kényének és terjeszkedési vágyainak, kik már a gyáva és pénztelen П. Ulászlónál kieszközlik, hogy Törcsvár az ország törvényei ellenére a tiszta fiskálitások sorából kitöröltessék. A nemzeti fejedelmek alatt a székely határőrök sorsa valamivel jobbra fordult, de ezek uralmának megszűnte után a brassóiak minden erejöket oda hiányozták, hogy a határőröket mint jobbágyokat tüntessék fel, mit részint erőszakos eljárásokkal, részint apró úrbéri szolgálmányok kedvező szinbeni behozásával több tekintetben el is érték. A népet lassanként apró taksák és dátiók adására vették; külsőségeiket rendre foglalgatták, havasaiktól, erdeiktöl megfoszták s végül saját okmányaikban folyton mint úrbéreseikről kezdettek beszélni. Mig 1772-ben egy kormányrendelet megtiltja a brassóiaknak azon erőszakos foglalást s az úrbéri kötelezettségre szorítást tiszti visszaélésnek nevezi; ugyanez kimondja, hogy csak jószántukból vállaltak el a törvény ereje szerint nem kötelező úrbéri szol- gálmányokat, annak daczára már 1780-ban képes volt Brassó oda vinni a dolgot, hogy Hétfalu lakosai részére más urbariális szabványokat adjanak ki. A hatalmas gazdag város igy törvénytelen jogaiban megerősödvén, viszaéléseit annyira vitte, hogy e községek erdőit, havasait elfoglalta; papot, tanítót, falusi elöljárókat a városi magistrátus teve nekik és a 22ezer lakos birtokában csak 4000 holdnyi szántó s mintegy kétannyi legelő marad ; úgy, hogy marháikat Oláhországba kell bajtaniok legeltetés végett. S annak daczára, hogy még 1782-ben maga a kormányrendelet szóról-szóra ezt mondja: „hogy miután sem régi, sem uj urbariális szabályok (a vidékre nézve) nem léteznek, melyből a panaszlók helyzete vagy a szolgálat módja és mértéke kitűnjék stb.“ — a brassóiak kivitték, hogy a nép valóságos jobbágyság gyanánt leigáztassék és jogaitól megfosztassék. Ezenkívül más p ar a s z t s z о 1 g ál at és adófizetés szerepelnek. A fennebb röviden előadottakból kitűnik, hogy a jogtalanul elnyomott határőrvidéki nép vagyonából kiforgatva, közigazgatásilag, sőt egyházilag és nemzetileg is Brassó kényére van bízva, mely elnyomás alól ezek csak 1850—1860-ig, midőn közigazgatásilag különálló terület részt képezett, tudott némileg lélegzethez jutni. Kitűnik továbbá az is, hogy a hazájáért annyiszor vérzett, sokszor majdnem kiirtott maroknyi székelység teljes elszegényedésnek s úgy vallásos, mint nemzeti elnyomásnak néz eléje. Mindezekért méltányosnak, sőt hazafiui kötelességünknek tartjuk, e szorgalmas, de szegény vidék népének érdekében felszólalni akkor, midőn ezt törvényhozásilag újra Brassó vidékéhez szándékolják csatolni, közigazgatásilag is talán ugyanide rendelni, a midőn sem anyagi, sem szellemi léte nem lenne a hatalmas város pressiójával szemben talán évtizedekre sem biztosítva. Mi nem akarunk proselytákat teremteni, tiszteljük mások vallásos úgy, mint nemzeti érzületeit; de a magunkét sem hagyjuk, s valamint minden időben kötelességünknek ismerjük sajtó utján védeni bármely más faj törvénytelenül sértett igazát, a saját magunkét sem tartjuk elejtendonek soha. Azért határozottan és minden más érdek nélkül, csupán a szabadság és saját fajunk érdekében, csak támogatni tudjuk e vidék lakóinak azon — már a törvényhozáshoz is benyújtott — kérelmét, hogy igazságszolgáltatás tekintetében külön területet nyerjen, (melyet már birt is), s közigazgatásilag is oda csatoltassék, hová hajlamai és létele fentartása érdekei vezérlik. E nép sokat, igen sokat vesztett. El vesztette vagyona nagy részét: elvesztette előjogait: mentse meg a törvényhozás legalább utolsó sibylla-könyveit : nemzeti és vallásos szabadságát és valódi honszerete- tének alapjait. Hun. Czikkiróval nem érthetünk egyet az ajánlott eljárásra nézve. Az alkotmányunk szelleméből folyó egyenjogúságot és szabadbirtokot mi is követeljük a csángóság számára; de ezt a nélkül is megnyerhetjük, hogy Brassótól elszakadnának. Azt kell kivívni, hogy Brassóvidékre is terjesztessenek ki az ország egyetemének polgárjogai és biztositassanak a lehetőleg minden visszaélés ellen: akkor aztán mindent megnyert a csángóság, a mit e tekintetben kívánhat. A mi programmunk nem az, hogy elköltözzünk innen azért, a mért sok dolog nem úgy foly, mint helyesnek itélnők; hanem az, hogy igyekezzünk hatni a közügyek folyására és mentői helyesebb irányba terelni azokat. Ezt az eljárást ajánljuk csángó atyánkfiainak is. Szerk. A székely kivándorláshoz. *) „Van végül egy rész, a mely emberileg és nemzetileg elvész a kivándorlás által.“ — Ezt a szomo- ritó, de nagyon is való mondatot olvassuk a „Nemere“ idei 9-ikszámában „A székelyekért“ czimüezikk 111-ik közlésében. — Czikkiró t. i. három osztályba sorozza a kivándorlókat, ezek: rövid időre, több évre kivándorlókra, s állandólag ott megtelepiiltekre s végűi az elveszettekre osztatnak. Ebből aztán arra a következtetésre jut, bogy még örülni kell, hogy a székelyek gyakorlatilag megkezdették ezen tér íni- velését, azaz a Romániába való kivándorlást. Miután iró maga elösmeri hogy van egy rész, mely el vész a kivándorlás által, nem merném ezt a czukorba kevert mérget, valódi gyógy szerkép ajánlani a székelységnek. Azonban az előzmény hibás feltevésen alapulván természetes, hogy hibás a következtetés is. Czikkiró ugyan is fősujt látszik fektetni a harmadik osztálybeliekre t. i. az ott állandólag megtelepüttekre, már pedig épen ez osztály az, a melyik legvagyonosabb, legértelmesebb, de a mely épen az állandó letelepedés által még a román elemet gyarapítja, a magyar elem s magyar nemzetiségre nézve már a második generatióban merőben elszokott veszni. Nem egy, hanem szász példát tudnék hozni fel ez állításom bebizonyítására, hogy hogyan lett ott a székely Hamar családból Homoriu s igy tovább. íme tehát nem egy rész, hanem kettő vesz el nemzetileg ott, még pedig a legjelentékenyebb, t. i. az iparos-osztály nagyobb része és a legesleg- nagyobb: a szolgálatotkereső cselédség. Elvész pedig nemzetünkre nézve az iparos-osztály az által, hogy lekösz’ön**) magyar polgári jogairól és oláh alatt valóvá lesz. Jól tudom, hogy vannak ott lelkes ma- gyarajku iparosok, kik ezt olvasva igy szólanak : „Hogyan mi románok lettünk azért hogy kivándoroltunk?:“ „Nem áll ez, mert mi bizony halálig magyarok leszünk!“ Azám, ha velünk beszélnek, de tulfe- löl még azt mondják nekik: ti románok lettetek, mi a mi országunkban csak egy nemzetet ösmerünk.“ Ismétlem, ez állítás beteljesedik már a második nemzedéken s az olyan magyar iparost ki román honfiu- sitást nyert, a magyar nemzetre nézve elveszettnek tekinthetjük. Pedig épen a legtehetősebbek szoktak így cselekedni. Ezen csikket kiadjuk, mert néhány érdekes adátot tartalmaz. Megjegyezzük azonban, hogy kár volt az illető csikk befejezte előtt szólalni fel. íme már 10. számunkból láthatja a n. t. czikkiró, hogy a romániai „édes méreg“ ellen nagyon is kemény gyógyszert ajánlott lapunk. Hisszük is, hogv végül egy véleményen leszünk. **) Odavaló műszó. ✓
